Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Kovács János: Esztétikai nevelés - élő színházzal
A színházi előadás ugyanis mindig arra a sorsra rendeltetett, mint maga az élet: nyugtalanságra, szüntelen küzdelemre. A színpadon harcok dúlnak, életek, ambíciók csatatere, vereségek, győzelmek frontja. Talán az élet, a mindennapok és jeles ünnepek mindenkor érvényes síkja. Megnyugodni, magának élni, békén fejlődni és csendben meggazdagodni nem tud és nem tudott soha az, aki a színpadot, a színházat élete tartalmának, értelmének tartotta. A felnövekvő nemzedék egészséges többségének szerencsére a nyitottság lényegi sajátja. Befogadásra hajlamos személyiségekkel számolhat az iskola, a kulturális közeg minden részeleme. Csak ismernünk kell, csak célzatos nevelőmunkával lehetőséget kell kínálnunk a befogadási igény számára. Mindazt, amit a civilizáció kultúrkinesként gyűjtött — okos rendben, értelmes fokozatossággal — felkínálhatjuk az ifjúságnak. Elengedhetetlen azonban, hogy az értékeknek közük legyen az élethez, élettapasztalat származzék belőlük. Ezen a ponton találkozik az élő színház törekvése és a pedagógiai célzatosság. Túlzás nélkül igaz, hogy a színház nem nélkülözheti az ifjú közönséget, s végső soron a fiatal sem teljesedhet ki színházi élmények nélkül. Látszólag tehát egyenrangú érdekeltség sürgeti a színház és nevelés egymásra utaltságának felismerését. Valójában azonban a nevelésre hárul a közeledés kezdeményezése. Ennek oka többek között az, hogy a pedagógiai tevékenység — ha úgy tetszik — korábban „testközelbe” kerül a nebulóval. Nagyobb lehetőségei vannak a pedagógiai intézményeknek a színházi élményt előkészíteni, mint esetleg a bábjátékon keresztül a színháznak. Gondoljunk arra, hogy a legkorábbi szerepjátékok már a bölcsődében elkezdődnek. A nevelés tehát jó esetben keresi a színházi élménynyújtás alkalmait. Helyes utat akkor választ, ha — a pedagógiai elveket alkalmazva — fokozatosan vezeti a tanulót az egyszerűbb tartalmú, de látványosabb, érdekesebb daraboktól a bonyolultabb, mélyebb tartalmúak felé. Nem biztos, hogy az ókori tragédiák vagy nemzeti drámairodalmunk jeles értékeihez kell bevinni az elsőosztályos gimnazistákat. Még akkor sem, ha a darab netán (horribile dictu) kötelező olvasmány. Az eredménytelenség végzetei lebegnek az olyan színházlátogatás fölött, amelyet a gyerekre „rásózott” belépőjegyekkel, beígért intőkkel készítenek elő. Az előbbiekben vázolt esztétikai nevelési sajátosságok érvényesítését nem lehet elkerülni. A tanulóknak élményt kell nyújtani. Nem baj az, ha a csodálkozás megismétlésének vágya hozza vissza őket a színházba. Korszerűtlen az a nevelői szemlélet, amely üldözi a könnyebb fajsúlyú irodalmat ahelyett, hogy azok ösztövér értékeit felismertetve irányítaná a fiatalt éppen ezen értékek kiegészítése felé. Így kell a színházi élmények fokozatos bejárását megtervezni, megszervezni. Ha a formai megoldások voltak érdekesek, abból kell kindulni, ha a darab szövege kellemes, akkor azt megragadni, újraolvastatni, reprodukáltatni. Régi igazság, hogy könnyebben megszeretjük azt, amit megértünk. A színházi élmény individuális hatásain túl, szinte beláthatatlan terjedelmű és mélységű közösségformálás eszköze is lehet. A fejlődő személyiség, a tanuló egyrészt „teljes jogú” közönség. Élvezi mindazokat a jogokat, viseli a felelősséget, amellyel a nézőtéren ülők produkcióvá avatják a színpadon történteket. Tanulja, gyakorolja a közönségi magatartást, elsajátítva olyan jártasságokat, készségeket, amelyek a természetes 46
