Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Kovács János: Esztétikai nevelés - élő színházzal
Esztétikai nevelés — élő színházzal A korszerű nevelés mai törekvése, hogy a több évtizede áttekintett, s a felülvizsgálat tapasztalatait hasznosító 1972-es párthatározat szellemének, elvárásainak megfelelő nevelési rendszert építsen, kövessen. Ez az építkezés — társadalmi, gazdaság1!, szubjektív tényezők miatt — nem az alapozással kezdődik. Az alap — a szocialista nevelés néhány évtizedes múltja, tapasztalatai, eredményei, ellentmondásai révén — adott. Döntő fontossággal meghatározza a rendszer építésének technológiáját. Szükségszerűvé teszi a mindenkori útkeresést, az arányok, nevelési tartalmak, eszközök, formák feltárását, fel- használásának megtervezését. A törekvések erejét, az eredmények súlyát mindig döntő mértékben befolyásolta a nevelés tartalma — végső soron az oktatási tartalom, a megélt nevelési helyzetek, s nem utolsósorban az esztétikai, etikai befogadás élményei. Mondanivalónlk az esztétikai élmények, a nevelés fontos tartalmi közül a művészi befogadás egy kitüntetett formája körül — a színházi élmény nevelési aspektusát szeretné megfogni. (Vállalva a lehetetlen lehetőségét, a megfoghatatlanságból származó gondolati parttalanság veszélyeit.) Mindenkor időszerűnek tartjuk az esztétikai nevelés átgondolását, jobbítását. Mindenkor időszerű — mert fontos — a felnövekvő nemzedék ,,ne- mesedésének” ügye, az emberi mélységek mindenki számára hasznos „bejárása”, a SZÉP megértésének törekvése. Amióta a nevelést — mint tudatos társadalmi tevékenységet — tartja számon a tudománytörténet, azóta mindig találkozunk az esztétikai nevelést megújító törekvésekkel. Szókratész, Platón, Arisztotelész, Quintillianus vagy Locke, Schiller — a pedagógiatörténet fémjelzett egyéniségei — nemegyszer és nem jelentéktelen munkáikban tettek hitet az embert nemesítő tudatformálás mellett. Fülep Lajos, Az iskolai művészeti nevelés című munkájában hasonló érzékenységgel reagált (a század elején) erre a témára. A magyar neveléstudomány kutatásainak az alap sokoldalú elemzésével, összefüggéseinek feltárásával sikerült irányt mutatnia az esztétikai nevelés számára. Az iránymutatás azonban nem jelentette a megoldások feltárását, éppúgy, mint az esztétikai nevelés szükségességének valódi megértését. A 80-as évek súlyosbodó gondjai közegében egyre távolabbá vált a nem materiális érték; az érzelmi tartományok töltődésének igénye. Üjból és újból meg kell erősíteni, hogy az esztétikai kultúra az ember generális sajátossága, elnyomott vagy elmélyített minőség. Oly mértékben magyarázatra szorul minden, ami nem az anyagi javak kultuszát képviseli, oly mértékben eltörpül a (szépség értéke a hasznosság mellett, hogy az már az emberi lehetőségek határát súrolja. Szükségszerű az ember ilyen arányú eltárgyiasulása? Nem valószínű. Kell, hogy legyen „menedék” a SZÉP, a NEMES, a MEGHATÓ számára az emberi lélekben. A civilizáció hitele, hogy az esztétikum megmaradjon az ember sajátjának. Hiszen az ellenpéldák sorra ezt bizonyítják. Memphis, Théba, Minneapolis könyvtárainak perzselő lángja, a középkor gyönyörű várainak pusztulása, Varsó, Leningrád nagyszerű épületeinek megsemmisülése sorra tagadták meg az emberséget, a kultúra mindenhatóságát. 43
