Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - Ígéretes úton
ígéretes úton Olvasóink bizonyára emlékeznek rá, hogy folyóiratunk 1985. októberi számát az oktatáspolitika aktuális tennivalóinak összegezésére, elemzésére szenteltük. Mindenekelőtt azért, mert az Országgyűlés tavaszi ülésszakán fogadták el képviselőink azt a törvényt, amely 1986 szeptemberében lépett életbe, s arra szánták, hogy hosszabb távra megszabja a cselekvés irányát, amelynek alapvető célja az volt, hogy zöld jelzést adjon az alkotó kezdeményezéseknek, annak, hogy a katedrán álló felkészült, tapasztalt nevelők figyelemre méltó, jó szándékú, életképes elképzelései valóra váljanak. Akkor erről a közérdeklődésre számot tartó gondolatkörről nyilatkozott Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes, Szabolcsi Miklós, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgatója is. Kiss Sándor, a megyei pártbizottság titkára — többek között — megyei helyzetképet adott, felsorakoztatva az elismerésre méltó eredményeket, jelezve a megoldásra váró gondokat is, hangsúlyozva többek között azt, hogy a felnövekvő nemzedék arculatának alakulásáért egész társadalmunk felelős. Most újra visszatérünk a témához. Érthető, hiszen túljutottunk — nálunk és szerte az országban — az első lépéseken. A tavaly szeptemberi csengőszó egyben ígéretesnek tűnő út nulladik kilométerét jelentette. Azóta eltelt majd fél esztendő, vagyis nem érdektelen azt vizsgálni, hogy miként készültünk fel a jelentős fordulatra, milyen sikerekkel büszkélkedhetünk, s melyek azok a nehézségek, amelyek orvoslására a jövőben kell vállalkoznunk. A széles körű társadlami vita meghozta a maga gyümölcsét. Minden tantestület megvitatta a részletkérdéseket, azaz több mint százezer nevelő mondta el véleményét. A minisztérium illetékesei mintegy 1200 gépelt oldalnyi terjedelmű anyagot kaptak kézhez, s ezt úgy fogadták, mint a valóság hasznosítható, rendkívül fontos visszajelzéseit. Ezt az akciót nem valami tessék-lássék díszítőelemként kezelték, hanem nagyon is komolyan vették. Erre utal az is, hogy kétszázötven észrevételt konkrétan is kamatoztattak. Az óvónők, a tanítók, a tanárok valamennyi lényeges dologban hallatták szavukat. Tolmácsolták meglátásaikat, ötleteiket az igazgatók megbízásával, a szakmai közösségek tevékenységével, a tanulók kedvezményeivel, az intézmények nyitottságával, a leendő iskolatanácsokkal kapcsolatban. Ezek után nem csoda, hogy a közakaratnak megfelelően, a megértés, az összhang jegyében indult a hétköznapok gyakorlata. A cikkek, a riportok, az interjúk, a tanulmányok szerzői azt a summázatot hitelesítik bizonyító erejű adalékokkal, hírt adva a majdhogy hiánytalanul kedvező fogadtatásról, érzékeltetve azt is, hogy az esetenkénti tanácstalanság, a nem tökéletes tájékozottságból fakadó, származó tartózkodás is eloszlott. Voltaképpen minden pedagógus, s a szülők zöme is látja, tudja, hogy valamennyi változás a holnapok felnőttjeiért történik, s arra hivatott, hogy megkönnyítse, minőségileg magasabb szintre emelje az apróságok, a tinédzserek és a huszonévesek képzését, szellemének és jellemének csiszolását. Napjainkban már senki sem kérdőjelezi meg azt, hogy a tágabbra tárt iskolakapuk, a ve-
