Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 4. szám - HAGYATÉK - Soós Tamás: Irakból - Bábolnára
már a könnyebb kiejtés kedvéért is a helybéliek. Édesapám jól ismerte a férfias megjelenésű, sólyomtekintetö arabot. Tőle tudom, hogy a múlt század derekén a K. u. K. hadserege — a tűzerő fejlesztése mellett — lovassága gyorsaságának, tűrőképességének fokozásában látta a jövőt. Ezért egy méneskari tisztekből álló különítmény útra kelt, és az Oszmán Birodalom arab területeiről beduin paripákat vásárolt. Az egyik sejknél, épp a kisebbik fia, az alig 15 éves Nagil, nem volt hajlandó megválni paripájától. Kikérve jussát "pénzt, paripát, fegyvert" apai engedéllyel, a "hitetlenekkel" Magyarországra jött, s Ferenc József jóvoltából tábornoki rangig avanzsált . . . Eddig a diófaalji anekdota, aminek báját csak fokozza, hogy mindez valóság. Sőt kultúrhistória, hiszen bővebbet Tardy Lajos tudós történeti tárcaírónk kutatásai alapján tudtam meg. Izgatott a dolog már csak azért is. Jómagam a keleti nyelvek művelőjeként is többet szerettem volna tudni e kissé regényes hősről. A fiú neve annyit elárul, hogy a sejket talán valamelyik ágyasa ajándékozhatta meg e délceg legénnyel. Nafcil ugyanis fattyút jelent. így túlságosan nem sajoghatott a ki tudja hányadik gyerek után az egyébként családszerető arabok szíve sem annyira. Nos, a humuszos, kardos arabka partra szállt Triesztben. A korabeli hagyományok szerint Ferenc József, megszemlélve a lóvásár eredményét, elhaladt a nyalka huszárok előtt. Megállt az akkori szabályzattól is eltérő öltözékű fiatal előtt. Sőt kardjának markolatára tette kezét. Erre a puszták büszke sólyma ellökte a felséges kezet, mondván hogyan merészeli egy idegen kézzel illetni fegyverét. Halálos sértés ez minden arab számára! A kíséret megdermedt e merészség láttán, ám hogy őfelsége a hideg kék szemével mit szól ehhez az incidenshez, nem tudhatták. Túl rosszat nem, mert egyből kadétiskolába küldte a tüzes szívű ifjút. Az egykori lovászfiú kitűnő tiszt lett. Élvezte a birodalom bizalmát. Kerek évszázada, amikor ismét magyar expedíció indult a Közel-Keletre, a vezetőjük lett Fadlallah el Hedad Mihály, magyar kapitány. "Messzi vidékről összesereglett az arab nép, virágokat hintett az aranyzsinóros honvédtiszt útjára, zászlók közt^ kísérték az imámok elé, akik immár nagy ünnepélyességgel fogadták hazájuk fiát ..." — így írt a korabeli magyar sajtó a diadalútnak is beillő újabb lóvételről, amelynek során négy nagyszerű mént és öt kancát vásároltak, Obajan és Koheilan volt a két "táltos” neve. Obajan az 1900-as párizsi világkiállításon megkapta az arab telivérek első díját. Fadlallah el Hedad ezután 1901—1902-ben még többször utazott. Utoljára már magyar ezredesként ért szülőföldjére. 1904-ben "Utazásom Mesopotámiában és Irak Arábiában" címmel már mint császári és királyi ezredes-ménesparancsnok írt könyvet, amelyet a Pallas adott ki. De ezentúl is maradandó emléket hagyott maga után hazánkban. Kádár Zoltán jeles művészettörténészünk találta meg a Magyar Nemzeti Múzeum régi irattárában azt a feljegyzést, amely Bzerint: "a régi Palmire romjaiból Fadlallah el Hedad Mihály ezredes úr a múzeumnak hozott néhány antik szobrot, ott kiásott műtárgyat". Ezek a leletek ma a budapesti Szépművészeti Múzeumban találhatók. A bábolnaiak között nemcsak szaktudása, de közvetlensége miatt is népszerű Fadli bácsi 1924-ben hunyt el Bábolnán, a temető nyugati oldalán lévő, .vasráccsal elkerített sírban nyugszik. A korabeli krónikás így méltatta: "nagyon érdemes munkát végzett a teljesen magyarrá vált katona a világhírű, ma is virágzó bábolnai ménes naggyá fejlesztésével." Végtisztességén a díszkíséretet a komáromi 2. huszárezred adta. Eddig a múlt, és most jön kedves olvasó, a jelen . . .1 Az elmúlt években e sorok írója is hosszabb időt töltött a Közel-Kelet napjainkban nem éppen csendes vidékein. Eljutva Irakba, megcsodálhatta Harun al Rasid, a dicső Abbaszida mai Bagdadjának csodás fajansz mecseteit, dzsámijait, piros színű dupla emeletes autóbuszait. Némi "ágyúsortfiz" díszkíséretével elvetödtem Szamarrába is. Épp a Nagy-Dzsámi disdásás, turbános müezzinjének olvastam a kék csempéből emelt díszkapuról a Korán sorait, amikor mint Aladdin lámpájának a szelleme megjelent maga a főpap, az imám. Komoly, tekintélyes megjelenésű férfi volt. Gyönyörű, iskolázott arab nyelven beszélt. Amit nem hittem: meginvitált az imaházba egy teára! S az enyhet adó árkádok alatt, kortyolva az erős iraki teát, mesélni kezdett: — Jómagam a kairói El-Azharban tanultam már, a nagyapám még vándorló beduin volt. Szóval, ö mesélte, hogy találkozott egy magyar tiszttel — mokaddem — így mondta régiesen, ami elöljárót jelent. A tiszt úgy beszélt arabul, hogy nem lehetett még a kiejtésén sem észrevenni, hogy idegen. Mint kiderült, nem is volt az. Innen négy tevejárásnyira látta meg a pusztán a világot. Aztán fényes magyar huszártiszt lett, de lovat vásárolni mindig hazajött . . . Gondolom, ezek után már tudják, hogy ki lehetett a lóvá aligha tehető vevő? Soós Tamás 83
