Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Agárdy Gábor ikontárlatáról
• Véső-paletta Agárdy Gábor ikontárlatáról Az elején eláruljuk: nem az indított minket többszöri hosszas töprengésre csupán, hogy Agárdy Gábor, Kossuth-díjas, Kiváló művészünk harmincnyolc ikonja Egerben megérdemelten aratott átütő sikert. Az emberek valóban a megszerzett élmény hatása alatt jegyeztek be elragadtatott sorokat a kiállítás vendégkönyvébe. Azt a mai képzőmű- "vészeti közéletben valamennyire is jártas, egyébként stílusokról- törekvésekről, nézetek hadakozásáról, világnézeti és művészi világmegváltásról mit sem sejtő átlagember is megállapíthatja, hogy itt Agárdy- nál egységes világkép, egy valahonnan ideszármazó formanyelv, az ezen a nyelvezeten megszólaló tartalom beszél valamiről. Úgy, hogy a néző a látvány, a Szinek, az arcok, az ábrázolatok belső gazdagságától lenyűgözötten távozik az oktatási igazgatóság földszinti terméből. Magunk is úgy vagyunk a befogadott hatásokkal, a ránktörd külső és belső motívumokkal, hogy szeretnénk megérteni az eredetet, azt a különösséget, amelyre eddig nem kaptunk elegendő magyarázatot. A nagyközönség, de a szakma is, a színészek éppúgy, mint a képzőművészek tehát, a festők-grafikusok is csak az eredményt akarják látni: van itt egy kitűnő színész, aki drámában és vígjátékban, verses és prózai műben, bohémként, vagy filozófusi maszkban színpadi hősöket mintáz meg egy-egy estén, hogy a cselekvés, a gondolat, a szavak, a belső feszültség erejével elhitesse bárkivel, hogy az egyszer-volt, talán-sosem volt hőst azért mutatja meg a ma emberének, mert példát akar adni. Példát, okítást, hiszen a hős, a szürke köznapi embernél valamivel nagyobb egyéniség, küzdelme, vagy inkább elbukása, tragédiája, netán győzelme árán — ritka eset drámában az ilyesmi —, tanulságul szolgálhasson, jobbíthassa — erősíthesse a botladozókat. S ahogy a színész lelép a világot jelentő deszkákról, maga is csetlő-botló köznapi figurává válik, azzal az álommal és esetleges elégedettséggel együtt is, hogy tette a kötelességét. És ezzel vége. Körüllengi a hír, némi siker, ami vigasztalhatja. De mi marad meg a fiatal Bicska Maxiból, a derűs Szellemfiből, Katz tisztelendő úrból? Az emlék és a jelmez talán. De a színész az emlékből, a jelmezből egyaránt kikopik, átváltozik, mássá alakul. Színészsors, vállalják, ez a rend. Valami ilyesmit érezhetett jónéhányszor Agárdy Gábor is, a siker csúcsán is, amikor sorra kapta a kitüntetéseket, akkor is, mikor a hazai égbolt legfelső határát is megnyitotta neki a népszerűség. És negyvenéves korában történnie kellett benne, körülötte valaminek, ami — persze benti magában és nem tudni mire? — de elégtelen osztályzatot adott. Csömör volt ez vagy múló idegesség, a csúcson végigfutó izgalom, hogy innen nagyot lehet zuhanni? Kérdés, mi nem 84
