Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - TUDOMÁNY - Gábor László: Látogatás a Heves Megyei Levéltárban
ültek e kérdésben a programkészítőkkel. Nem nagyon íu .tak szót érteni egymással. Az előbbiek elmondták, hogy évszázadok múlva is v eretnék használni a dokumentumokat, mire aiz utóbbiaknak leesett aiz álluk. Néhány esztendő alatt olyan fejlődésen ment át a technika, hogy az első generációs eszközökön készült szalag vagy mágneslemez már nem használható a második vagy harmadik nemzedéken. S hogy mi lesz évtizedek vagy évszázadok múlva? Azt ma még senki sem tudja. Nem is szólva arról, hagy az információk ilyen jellegű rögzítéséért egyelőre három évre vállalnak felelősséget. Ez pedig roppant kevés. Felmerülhet az is, hogy hazánkban több ezer fajta berendezés működik, amelyek nem összekapcsolhatók, nem lejátszható a másikon, amit az egyik tud. Egyelőre tehát, zsákutcába jutott az egyezkedés, s mérhetetlen mennyiségű adat vész el. Persze, nemcsak ez aggasztja a levéltárosokat. Az igazgató szomorú iróniával jegyzi meg, hogy Ili. Béla óta nem volt ilyen hanyag az iratkezelés, mint ma. Csak addig törődnek a papírokkal1, míg azok ügyviteli szempontból fontosak, aztán iköny- nyen elkallódnak. Igazából nem megbecsült e terület. Talán az is az oka, hogy hazánkban mindez a kulturális ágazat része. Több más országban igazgatási, belügyi kérdésnek tekintik az okmányok megőrzését. Mindkét megközelítési mód mellett lehet érvelni. Nálunk jobban érvényesülhetnek a történeti szempontok. Viszont sokan így „komolytalannak” tekinthetik ezt az egészet. Mindenesetre a levéltárakban a nemzet kollektív emlékezete gyűlik össze. Egyszerre kell biztosítani az őrzését és a hozzáférhetőségét: lehetőséget teremtve a kutatóknak, illetve az ügyes-bajos dolgaikkal ide fordulóknak, hogy megtalálják, amit keresnék. Gyakran jönnek ide különböző gondokkal. Akad, aki azt szeretné igazolni, hogy a harmincas években kovácsinas volt, más régi építési engedélyt keres, de foglalkoztak már az egri levéltárosok szentté avatási üggyel, de még a nemzetközi bíróságnak is szolgáltattak bizonyítékot védjegy bejegyzéséről. Nem azért tehetik ezt, mert egyes személyeikről rendelkeznek dokumentációval, hanem azért, mert például az ipar testület nyilvántartása hozzájuk került, s abból kiderül, hogy egy illető, mondjuk a 20-as évek végén valóban dolgozott szabóként. Sokkal többet használhatnánk, ha fegyelmezettebb lenne az iratkezelés. Ha egy régi épületet felújítanak, nem .minidig találja meg az építész a teljes tervdokumentációt. A közművök rajzai is hiányosak. így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy a markoló csöveket szaggat ki a földből: vaktában kezdtek laz ásáshoz. így mutatkozik meg a népgazdasági kára annak, hogy nem gondolnak a megfelelő papírok megőrzésére. Előfordul, hogy tudományos érdeklődésből látogatnak e falak közé. Minden nagykorú magyar állampolgár búvárkodhat itt. Igaz ami igaz: egyre kevesebben képesek eljutni az eredeti forrásig. Ha egy „megbízható” szerző eltéveszt valamit a könyvében, bizony nemzedékek sora tekinti készpénznek a botlást. Oka annak az is. hogy egészen a XIX. századig sokszor latinul és németül fogalmazták a hivatalos okiratokat. Ezeket egyre kevesebben képesek elolvasni. Megfogyatkoztak a forráskiadványok is. Régebben sok-sok kötetben rendszerezték az okleveleket, szedték sorba a hagyatékot. Az eredmény az, hogy fogyatkozik a kutatók száma. A régebben oly szorgos középiskolás tanárok közül egyre kevesebben vállalkoztak ilyesmire, pedig közülük került ki a „törzsközönség”. Százhatvan kilométernyi a hazai levéltáráikban őrzött iratok mennyisége. A kívülállónak furcsa ez a mértékegység, de ebben a szakmában ez járja. Óriási munkát kell végezni, nem éppen ideális körülmények között. Talán ha húsz százaléka helyezkedik el ennek a mennyiségnek fűtött raktárban. Kevés aiz igazán e célira szánt épület. Az egri levéltár eddig egy régi börtönben (húzódott meg. A helyzet azonban hamarosan megváltozik: a Lajosvárosban már megfelelő körülmények közé költözhet az intézmény. Jövő év itavaszára már birtokba is vehetik az új létesítményt. 59
