Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Színpadi vagy zenei dramaturgia?
nya”, amikor az Igaz Vért feláldozták, mert másképp mert és tudott igét hirdetni, mint azok, akik a hatalmukat féltették szavaitól, tehát a keresztre feszítés, egy igaz tanítás meggyalázása. A passióopera főhőse tehát egy igazáért tetteivel, küzdelmeivel és elbukásával harcoló hős nem lehet. Már maga a passióopera elképzelése, művé ál- modása ellene mond minden megszabott dramaturgiai szabálynak, hiszen ki képzeli el másként Jézust, az ő megtestesítőjét, Manolioszt, mint egy élőt itt, a Földön, aki magára veszi, mert magára akarja venni a mások bűneit. Aki áldozat akar lenni! A bűn itt van, a szemünk előtt követik el — sugallja a passióopera. Látványban és szövegben, zenében még inkább a mű szinte harsogja az igazságot, hogy a cselekmények előtt, alatt, mögött és után, mindig is ott küszködik félreérthetetlenül a hatalmat rosszul használó, hamisan értő, hamisan magyarázó kis hatalom. Mert indítékai nem azonosak azzal a szereppel, amit neki hite, belső-felső függése miatt, annak érdekében kellene eljátszania. Jól és igazul. És, mert a látszat, a valóság, a láthatatlan eresztékek, erők, görcsök, szenvedélyek mindig megtalálják az áldozatot, sohasem riadnak vissza a véráldozattól. Tagadhatatlan, minden, ami ezen a passióoperán belül történik, dramatur- giailag szokatlan. Mi több, merész. Kockázatos felrúgni olyan konvenciókat, amikre a közönség idegei megszokott válaszokat szoktak adni. De ha az első taktusoktól az utolsókig, amikor a gyermekkórus és a felnőttek kara, a karácsonyi ének és a zordabb Kyrie után csend támad, azt kell éreznünk, hogy a zenében maradéktalanul elmondott mindent a szerző. Aki saját szavai szerint „kegyelmi állapotban” élte át ezt az alkotást, az arra fordított éveket, hogy végül is ez a vallomás így és csakis így megszülethessék. A három felvonás kilenc jelenetből tevődik össze. A közzenék így átvezetnek egyik képből a másikba, egyik drámai effektusból a másikba. Az opera tiszta játékideje közel három óra. A mai közönségnek szokatlanul megterhelő. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy alaptájékozottsága (a Biblia, a passió, a görög regény értő átolvasása) elő sem készítik azt a lélektani talajt, amelyre a zenész hívja jó szándékú vendégeit. Ezt a színpadi játékot a zenész nem azért készítette elő ilyen önkényesen, „ilyen dramaturgiai elővigyázatossággal”, mert csak meghökkenteni szerette volna hallgatóságát, mindenáron valami újat akart volna adni három operája (a Vémász, a Hamlet és a Sámson) után is. A darab fináléjában nem véletlenül énekli Fótisz atya megremegő hangon: „Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra megfeszítenek!”. A szerző hiszi is azt, amit elénekeltet. És amikor megírja a zenét a történelem botrányához, figyelmezteti a kort, a kor emberét is, kerüljük el legalább a nagy bűnöket, az önmagunkban levő, nemesebb én megalázását azzal, hogy nem tagadjuk meg a hontalanokat; hogy nem vetjük meg azokat, akik eszméikben, hitükben tiszták és tiszteletre méltók; ne higgyünk annak a Grigorisznak, aki áldását adja Júdásnak Manoliosz ellenében, mert hitvány kis céljaik a vétkezőknek egy pillanatra eggyé fonódtak. Legfőbb bizonyítékom az elmondottakra az a zene, amely a maga sajátos belső tüzével, itt-ott, különösképpen a kórusokban lendületével, magával ragadó erejével a saját lelkivilágához, saját stílusához hazataláló, lehiggadó Szokolay Sándort, az ő misztikával is átszőtt világát állította elénk néhány órára az Operaházban. Farkas András 85
