Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - SZÍNHÁZ - Farkas András: Színpadi vagy zenei dramaturgia?
• Színház AZ ECCE HOMO BEMUTATÓM UTÁN Színpadi vagy zenei dramaturgia? Szokolay Sándor Ecce homo című, háromfelvonásos passióoperáját január 25-én mutatták be az Operaházban. A főpróbáján hallott mű hatása alatt, január 28-án, a Népújság hasábjain megjelent, rövid lélegzetű írásom végén ezt találtam írni: „1987 januárja, a magyar opera történetében jelzett idővé válik”. Ez a, talán az új alkotás hatása alatt született mondat bővebb igazolásra, indokolásra szorul. Főképp, miután a lassan-lassan sorjázó kritikák elsősorban, generálisan Szokolay dramaturgiai megoldásait hibáztatják azért, hogy az Ecce homo nem vált azonnal egyértelmű sikerré. Ennek az újabb, ismét csak nem hosszú eszmefuttatásnak a vezérmotívumát előbb a zene újszerűségében, a kórusok és a szólisták „párharcában” szerettem volna feltalálni, arról elmélkedni, hogyan, miért is teszi a passiódráma szerzője a szereplőit éppen a beinduló cselekvés pillanatában a színpadra; miért, hogyan jelenik meg a nép, az a bizonyos sokaság, amely a maga, mindent elsöprő vagy elsöpörni lászó erejével olykor mozgásba lendül? Miután a passiódráma ellen alapvető kifogásként merül fel a dramaturgiai hiba emlegetése, úgy gondoltam, igyekszem megérteni a zeneszerzőt és elfogadni, ha lehet, elfogadtatni olvasóinkkal azt a szemléletet, amely a szövegkönyvet is író zeneköltőt bonyolult munkájában vezette. Erre támasztékul felhasználom azokat az élményeimet is, amelyeket még tavaly nyáron, interjúkészítés közben szereztem Szokolay háza táján. Az Ecce homo Kazantszakisz görög író és filozófus regényének, az „Akinek meg kell halnia” címen magyarra fordított (Rubin Péter) szövege alapján készült. Ez a többrétegű mű, ahogyan a különböző történelmi, lélektani problémákat feleleveníti, ahogyan a politikai, társadalmi, lelki, hitbéli pozíciókat, szereplőket egymással szemben is, egymás mellé is állítva, küzdelmet is koszorúzva köréjük, egy nem mindennapi szellem, históriailag művelt gondolkodó álláspontját tükrözi. Az egyes ember számára ugyan az az elsőrendűen fontos mindennapi tény, hogy az ilyen-olyan külső kötöttségek között élve, legalább a lelkét hagynák szabadon mozogni. És főképp: ha a megélt belső hit, a szenvedélyek, az érzelmek szerint közösségbe is verődnek, vagy egy, már régen megvolt közösségbe beleszülettek, hagyják abban békében lemorzsolni a szürke mindennapokat. Ki-ki élhessen a maga belső indulatai, döntései, lelkiismerete szerint. Itt, ebben a kérdésben az évezredek folyamán a külső hatalom mindig is arra törekedett, hogy az egyensúly, a viszonylagos nyugalom fennmaradjon. Az egyes ember teszi a magáét a megszokott rendben, nemegyszer arra is vállalkozik, hogy a belső indíttatás miatt szokatlan utat járjon be. De mindig is a közösség ellenőrzése alatt! Mindenki játssza a maga, testre-lélekre szabott szerepét. (E passiódráma kapcsán inkább a lélekről, annak szerepéről kell beszélnünk!) Ebbe az egyensúlyi helyzetbe az is belefér esetünkben, hogy Grigorisz atya a kétévenkénti esedékességgel előadandó passió új szereposztását kihirdesse. így kell Manoliosznak, a hegyi pásztornak arra vállalkoznia, 83