Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - HAGYATÉK - Lisztóczky László: A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében
sághűségét, igazi emberi mivoltát bizonyítani akarta, s amikor újra megnyílt előtte a munka lehetősége, színpadon, filmen, a közéletben fáradhatatlanul dolgozott. A legnagyobb kitüntetés, a Kossuth-díj, egy ország közönségének tisztelő rajongása és szeretete, számtalan szerepe könnyen feledtette volna az egykori kisiklás és elszakadás fájdalmát, a külföldön eltékozolt éveket. Benne azonban mindvégig ott élt a önbírálat szükségtelenül felerősített vádja: igazán kikapcsolódni csak szerepjátszásai során tudott, keserűségét mindig magában hordozta, s talán csak élete utolsó óráiban tudta elhinni magáról, hogy nem élt hiába, őszinte használni-akarását, mindig megmaradó szerénységét számomra ereklyeként megőrzött levelének egyik sora avatja igaz vallomássá: „Adj Isten — írja —, hogy szerény munkánkkal eredményesen tudjunk hozzájárulni mindenkor az eljövendő szép magyar jövőhöz!” Halálát, amely egy tartalmas művészi életnek végére tett pontot, hosszú élete ellenére is korainak érezzük. Gyászolói között ott vannak az elsők között azok a pedagógusok, akik ma is szívesen gondolnak vissza arra a Págerra, aki „A harmincadik”-ban, annyi megcsúfolás után elsőként mutatta meg az igazi néptanítót, s aki el tudta fogadtatni velük szcennáriurmírójánák biztatását: „A. viharok még kavarognak, megtépáznak színészt, rendezőt, írót, de a felhők felett már oldódik a drága napfény, amely egykor mégis csak lehull a tanítóságra.” Abkarovits Endre • Hagyaték A kocsárdi váróteremből az Olajfák hegyére A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében Dsida Jenő kisgyermek korától gyógyíthatatlan szívbetegségben szenvedett, tudta, hogy fiatalon fog meghalni. Törékeny teste is, költészete is megrendítő küzdelmet vívott az elmúlással. Fenyegető közelsége mitikus méretűvé fokozta életszeretetét, fölragyogtatta a hétköznapok legparányibb, mások által észre sem vett szépségeit is. Rendelkezett a valóság átlényegítésének varázslatos képességével: mesés birodalmat teremtett vágyaiból, ahol a boldogság nem kényszerül kicsinyes megalkuvásokra. Révült pillanataiban testvérévé szelídítette a halált is, akinek „minden vacsoránál külön tányért” tett asztalához. Az élet szigorú törvényei fölött aratott virtuális győzelem, az önáltatás nem hozott tartós megnyugvást számára, sokszor alulmaradt az egyenlőtlen párviadalban. A kétségbeesés, a menekülésvágy formálta bukolikus, idillikus álomvilágát is: buborékként foszlott szét a kegyetlen valóság érintésétől. A szenvedés jogán vállalta a közösséget az elesettekkel, az üldözöttekkel, a szegényekkel. Szívközeiből ismerte az emberiét eredendő tragikumát, eljutott az 70
