Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - HAGYATÉK - Lisztóczky László: A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében
egyetemes részvét gondolatáig. A szenvedő emberiséget a szépség és a humánum erejével szerette volna megváltani. Keserűen tapasztalta azonban, hogy kora megtagadta ezeket az értékeket. Küldetéstudata a kétely, a társtalanság, a reménytelenség démonaival találkozott. Messianisztikus életérzését gyakran a Biblia-parafrázis, az „önjézusítás” eszközével fejezte ki. Az Isten Fia számára mindenekelőtt ember volt, „egyszerű ..., szürke, fáradt és hozzánk hasonló” (Krisztus). Krisztusivá avatta az ő sorsát is a folytonos készenlét az előre tudott, nem váratlanul rátörő halálra. A bibliai történetben találta meg a mércét is a fájdalom méltóságteljes elviseléséhez, az „úgy legyen” alázatával vállalt kereszthordozás, önfeláldozás értelmét és szépségét. A témakörhöz kapcsolható verseinek egyik csoportja (Golgotán, Kálvária, A Donát kápolnánál, Messze látok, Apokalipszis, Ormok felé, Zarándokút, Azrael árnyékában, Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, Üt a Kálváriára) a megváltás-mítosz lélekemelő pillanatait, a Golgotára indulás, a kálvária- járás, a keresztrefeszítés magasztos vértanúságát idézte. Máskor a szenvedéstörténet legemberibb epizódját élte át: Krisztus viaskodását a rábízott küldetéssel, a halálfélelemmel nagy csütörtök estéjén. Máté evangéliuma így beszéli el a nagycsütörtöki halálküzdelem misztériumát: a Mester az Olajfák hegyén várta Júdást és a fegyvereseket tizenegy tanítványával, „elméne... velők egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és monda a tanítványoknak: »Üljetek le itt, míg elmegyek és amott imádkozom.« És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni és gyötrődni. Ekkor monda nékik: »Felette igen szomorú az én lelkem mind haláláig!*maradjatok itt és vigyázzatok én velem.« És egy kissé előre menve, arcra borula, könyörögvén és mondván: »Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.« (Lukács evangéliuma szerint imádkozás közben Jézus »verítéke olyan vala mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak.«.) Akkor méné a tanítványokhoz és aluva találá őket, és monda Péternek: »így nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?! Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísérteibe ne essetek: mert jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.« Ismét elméne másodszor is, és könyörögve, mondván: »Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod!« És mikor visszatér vala, ismét aluva találá őket; mert megnehezedtek vala az ő szemeik. És ott hagyva őket, ismét elméne és imádkozék harmadszor, ugyanazon beszéddel szólván. Ekkor méné az ő tanítványaihoz, és monda nékik: »Aludjatok immár és nyugodjatok. ímé, elközelgett az óra, és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek fel, menjünk! ímé, elközelgett, aki engem elárul.«” A Megváltó életének ez az epizódja a költő Imádság című, 1924-ben — tizenhét éves korában — alkotott zsengéjében visszhangzik először. Refrénje — Jézushoz hasonlóan — háromszor ismétli meg a kérését, hogy Isten segítse őt életcéljának megtalálásában: Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet! Mint a bolond csillag című, 1927-ben keletkezett verse — osztatlan látomássá tömörítve a szenvedéstörténet nagycsütörtöki és nagypénteki stációját — saját sorsával állítja párhuzamba az Üdvözítő magányosságát és kínhalálát. Az ifjúságától búcsúzó „korhely legény ... tanítványai alszanak”: mint Krisztuséi Golgotán (hisz ő is Krisztus volna tán, 71
