Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Németh Gabriella költeménye
staccato az özönvízre Noé bárkája készen állott ringott a víz-zabálta házak között padlóján moccanatlan ültek a vének fölöttük a fedélzet roskadásig rakottan gyerekekkel függönyös éj csillámlott fekete fürtös bodzák ágaira könyörögtek sáros asszonyi kezek az irtózat csobogó templomában iszapos kísértetek vonítottak a félrevert harangokban és véres halpikkelyek csillogtak az örvénylő őrületben te lettél fényforrásom vagyok én fénylő tükör rólam visszahull rád a tükörfény de visszakapom tőled a ragyogást így vagy te fehér oszlop így vagyok én is fehér járnak a cserepeken fészkes tenyerük vak tükör repedezett a varasodott bádogereszen kitárt karokkal lépegetnek és nem tudnak már lezuhanni sem holdkórosok 16 így vagyunk
/
