Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)

lidak, jóindulatúak, szolgálatkészek és türelmesek ezek a lányok, közöttük nem egy határozottan szép és finom vonásokkal. Türelmük határtalan. Béketűréssel és hallatlan nyugalommal tűrik a komisz betegek nyűgösködését — minél nyűgösebb a beteg, annál türelmesebbek. Vesztettek valamit az „életből”? Aligha hiszem. Ma már aligha hiszem. Ugyan mit veszítettek volna? Pénzt, hatalmat, szerelmet vagy hírnevet? Ugyan, kérem! A természetnek ezeken kívül legfeljebb a szánalomhoz van köze.

O

Még egy darabot találtam az amerikai évkönyvben, amely — legalább hangjánál és felépítésénél fogva — említést érdemel. Ez G. Kaufman The Late George Apley című komédiája — valóban, milyen emberi és majdnem tanulságos. Felépítése mesteri, minden különösebb fogás nélkül is mesteri. Kaufman igazi ismerője annak a néhány négyzetméternyi deszkának, amely mozog. Nem is túlságosan igényes, nem is túlságosan meglepő. Nélkülözi — szerencsére, és ez a legnagyobb előnye talán — a formai forradalmiságot. Természetesen „sikerdarabokat” ír, a piac szükségletének kielégítésére. Ebben nem találok hibát. Mindenesetre százszor rokonszenvesebb, mint a mi dilettáns titánjaink. Ha valaki nem G. B. Shaw, O’Neill vagy Th. Wilder — hát legalább G. Kaufman legyen.

O

Rozsét szednek az erdőben — innen is látni, az ablakomból, ahogy rongyos emberek hajladoznak és gyűjtik marokba a fahulladékot. A fél hegyoldalt már megkopasztották... Itt haladnak el a kórház előtt, kétkezi talyi- gát tolva, megrakva frissen vágott hasábfával, amely még zöld a friss rügyektől. Most is itt vonul el egy csapat, szörnyű rongyokban: csupa egészséges, fiatal ember, szánalomra méltó módon görnyedve a zsákok súlya alatt. Istenem, ez a szegénység, ez a mérhetetlen emberi ostobaság.

Shaw: Szocializmus — Kapitalizmus című művét olvasom — mintegy kísérletképpen ehhez a látványhoz, mintegy aláfestésként mindenhez, amit látok e gonosz világ ostobaságaiból. De mit ér a szó, jó Horatióm? — vajon az elhangzott szavak nyomán változik valamit a világ? Nehezen hihető. Talán, mégis, lassan. Igen lassan. Förtelmes alappillére, az ember és az emberi társadalom, mint az emberi szörnyeteg hatalmas műve, aligha változik. Még ma is a barlang szájánál ül és erősen szorítja markában a baltát.

O

Még mindig általános gyengeség. Torkom gyanús. Mintha valami hideg cső nyúlna le a torkom helyén, a légcsőgarat helyén. Kedvetlenség, unalom. Néha hosszú napokig itthon ülök szobámban, ablakomon át csak az eget látom, meg a sérült háztetőiket az udvar felől. Olvasmány e pillanatban Maugham: The painted veil. Ügyes ponyva. Azt hiszem, Angliában és Európában ezt tudja M.-on kívül még vagy tízezer. De elsősorban — s talán semmi másért — azért olvasom, hogy gyakoroljam magam. Minek? Alig hiszem, hogy sírba vinném vagy hasznát látnám különösképpen.

Memorandumot adtam be, küldtem el az U. S. Information Service és a kultuszminiszter címére. Alább majd ide írom, egy későbbi oldalon. O. W. Riegel az I. S, embere, miniszterünk ma még Keresztúry Dezső. Derűs foltok, üde leplek e mocskos viharban.

Politikai gyilkosságok nap nap mellett, de legalább hétről hétre. Beteljesedett a jóslat, népek őrültek meg már. Ide jutottunk. Ezek az események a nagy perzsa vásár véres foltjai. A többi foltokat betemeti a szemét.

40