Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
Nekiültem és felvázoltam új darabomat. Címe: „Ebből egy szó sem igaz...” Furcsa, kevert darab lesz, az Akár tetszik, akár nem... modorában. Alaphang cinikus és romantikus. Aligha lesz több lehetősége, mint az említett előbbieknek. Mindezek mégsem csökkentik reményeimet... Mint a világ kezdetén, minden zilált halmazállapotban van. Természetesen sok a szenny és piszok. Őskori állapot ez, de az örök emberi hitványságok úgy csillognak, fénylenek, sziporkáznak — megvakítva az esendőket —, akár a csillagok. Hogy mi lesz ebből — háború vagy hatalmas lendületű jólét, végig az egész világon —, ki lenne ennek a megmondhatója? Nagy távlatban természetesen végtelenül optimista vagyok. Látom a jövőt — így is mondhatnám, ha nem hangzanék túlzottan nevetségesen; látom a jövőt — nagy kontúrokban és apró részletekben —, a nevelést, a családot, a gazdasági berendezkedést, az ember társadalmának ezer és egy apró megnyilvánulásait, a kapcsokat és a szakadásokat, melyek mégis kapcsolatok, létük ellentétes volta dacára is. Az alap a természet és az ember. Ha az ember megtalálja helyét a természetben, ha aláveti magát okos és fellebbezhetetlen törvényeinek, ha a törvények szerint él — anyagi és erkölcsi törvények szerint —, a kérdés megoldatott. A természet erkölcsi törvényeket is rejt magában, nem csupán anyagiakat. A lázadó ember siralmas tévedése éppen az, hogy „úrrá” akar lenni a természeten. Holott, ha aláveti magát törvényeinek, abban az esetben lesz csak fölötte úrrá. O Bp., 946. VI. 22. Üj darabom vázlatán kotlom. Ahogy most kialakult előttem, ködből és párából, szennyből és sárból — milyen nagyszerű. Minél többet látok meg belőle, annál többet árul el tökéletlenségéből, gyengeségéből, ostobaságából. Valaha így vetettem fel magamnak a kérdést: „Több lesz-e az ember a kimondott szó által vagy kevesebb?” Úgy hiszem, kevesebb. Minden titok — képesség, erő — kifejezéstelen formájában is hat bennünk, talán még jobban és nagyobb lendülettel — mindenesetre mélyebbről és ellenállhatatlanab- bul —, mintha már kifejeztük, felfedeztük volna. Ma is működik bennem az erő, mely majd tíz, húsz, harminc év múlva kerül a világra — mint ahogy nem ma került felszínre, már működött bennem kora ifjúságomban, gyermekkoromban. Talán nem tévedek, ha ezt a formát kiterjesztem társadalmakra, az egész emberi életre, berendezésre is. O Bp., 946. VII. 1. Otthon jártam, Dormándon. Szomorú, élettelen vidék, a régi ház feldúlva, az utolsó szögig kifosztotta a háború. Jószágok nélkül, akár a sivatagban. Még az sem vigasztalhat, hogy jó kezekbe került a föld. Hogy hittem ebben valaha — még ettől a reményemtől is megfosztottak. Egyetlen, ami bátorít, a jövő. Nem a magam jövője — ez kevéssé érdekel —, de azé a szerencsétlen szolganépé, mely képtelen kikászálódni a mocsárból. Sok volt az ezeréves szolgaság — nem lehet elfelejteni. Majdnem azt mondhatnám, hogy kibírhatatlan. O Egy barátom meséli a következő történetet: „Ostrom után kimentem az állatkerbe. Csupa rom volt még a város és csupa rom az állatkert. Dögök hevertek a valaha karbantartott, csinos utakon és förtelmes volt a bűz. 41
