Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

Az álláselosztásnál sok jó lehetőség közül a régire voksoltam. A protektor nem volt hiába. Kettejük őrjöngését viszont határozottan élveztem.

— Hát igen, Fortuna szekerére nem elég felkapaszkodni, csak az kap vonalj egyet, aki előre is lát.

A suliban rám vigyorgott kuglifejű Lala.

— No, gratulálhatok az új városhoz, a másik kollektívához?

Hatásos szünet. Érdeklődő közönség.

— Hát persze. A hűségemhez. Maradok. Itt. Nálatok!

Hát kell-e hatásosabb blokk egy ilyen jellegű színműhöz.

Megint a sejtelmes légkör szálldosott körül.

— Orkánt kavarsz. Te voltál Jób, aki urad ellen lázadtál, s fenekedtől a téged próbára tevőre. Tisztaságod kiáltottad, vele kívántál disputázni. Perlekedni elveszett javaid, családod, megromlott egészséged miatt. Magyarázatot követeltél. Tőle, a mindent átlátótói, a türelemre, a jóra okítótói, attól, aki a rád rótt csapásokkal nemesebbé akart edzeni. Nem felelt neked, nem törtél meg, nem adott vissza mindent? Nem döbentett rá, hogy egy nagy folyamat része vagy, a világegyetem porszeme, a véges, aki a végtelent kívánja felfogni. Nem karolt-e fel Izsák fiaként, mivel adóztál erényeidért. Nem állította oldaladra a fondorkodó, a ravaszdi Lábánt, aki agyondolgoztatott Rákhelért? Nem méltatta, hogy ügyesen viaskodsz méltányos érdekeidért? Érzed-e a hajdani hangulatot, Kelet parázsló napját. . . ? Táj tókozol, toporzékolsz? Higgadtabban, hüledezés nélkül mérlegelj. Változtak az idők. Akkor az a mese kellett. Szükség volt a vallási körítésre. Ma nyíltabban szólunk. Hozzátok, hozzád, aki követünkként vergődtél a máért, a jövőért, a K-beliek emberibbé válásáért. Ez nélküled, nélkületek nem megy, épp ezért, egyre-másra „meg- feszíttettek” miattuk. A nagy univerzumban semmi sem céltalan. A rend, az értelem, a humánum és a szépség sugárzik szerteszét. Milliárd fényévnyi távolságokat ívelünk át a pillanat milliomod része alatt. Az ellentétek csatájából származó, egyre magasabb szintű harmónia harcosai vagyunk. Billiónyi formában, alakban, korrigálva az itt-ott burjánzó tévedéseket, torzulásokat. Sorsod az egészbe olvadás. Ha vége missziódnak. Addig azonban közülük való vagy. Legalábbis ezt kell hinned.

Tajtékzottam, érvekkel dobálóztam, detonációként szakadtak fel belőlem a tiltakozás gondolatkörei.

A harag barnái gomolyogtak tudatomban.

— A két előd. Ugyan, kérem. Az Ür földjén termett lény dúskált a javakban. Juhból hét-, tevéből háromezerrel, igabaromból és szamárból öt-öt- százzal büszkélkedhetett. Nem is beszélve hét fiáról és három lányáról. Hol van tőlem a bőség. Na és az a Mezopotámiát megjárt, az a csupasz arcú és karú szívdöglesztő szépfiú, aki anyjával szövetkezve, átverte vak papáját, hogy megszerezze a testvérének dukáló áldást. Igen, rokona tényleg csúnyán elbánt vele, de ti segítettetek neki rendbe hozni a dolgokat. Még bírókra is keltetek vele. Kibírta, megúszta csípőfájással. De micsoda kárpótlásban részesítettétek. Hált két feleségével, azok szolgálólányaival. Szép kis párhuzam. Nyomor az albérletben, sovány pénztárca, számos ütődött a vezérlőpultnál, te meg a padlót söprőd. Hát persze, hogy feljajdulsz, s ökörnek titulálod azt, akinek kizárólag ez a minősítés jár. Tűrni a megaláztatást, kegyesen bólongatni az echte marhák kamarakórusának. A feladat? Idelöktetek, szokatlan testbe, egy faj sajátos organizmusába. Jusson eszetekbe: ők vagyok, a génjeik hagyatékára települtem. Rettentő házasságra rendeltetek. A gyémántészt párosították a vulkánlöketű szenvedéllyel. Most én gyötrődöm értük. Nem vagyok honos se nálatok, se idelenn. Hús-vér aszkétát vártok tőlem,

32