Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Rónai Mihály András: Magyar lant (Pogány Ö. Gábor)
• Könyvekről Rónai Mihály András: Magyar lant Az ország újságolvasó közvéleménye Rónai Mihály Andrást izzó hangvételű publicistának ismeri, ezt a vélekedést „Magyar lant" című könyvének minden sora igencsak igazolja. A kötet hetven magyar költőről közöl rövidebb-hosszabb írásokat, átfogva hazai líránk történetét Janus Pannoniustól Devecseri Gáborig. Ezeknek az irodalmi arcképeknek a jellege nem egyöntetű, előadásmódjuk rendkívül változatos, műfajilag és terjedelmüket tekintve is eltérő; van közöttük olyan amelyik finom miniatűrnek minősül, s olyan is, amelyik magisztrális tanulmánnyá bővül, van jubileumi cikk, a költő halálhírének hatása alatt készült megrendítő nekrológ, de jó néhány vitairat is felsorakozik a lapokon, ugyanígy találkozni poétikai elemzéssel, a közelmúlt művészeti életének nosztalgikus felidézésével, a mesterek szenvedésének és nagyságának érzékeltetésével, baráti tisztelgéssel, tanulságos következtetésekkel. A sokféle alkalom és hangulat, ami Rónai Mihály Andrást a kisebb-nagyobb vallomások, emlékezések megírására késztette, összesítve mégis egységes felfogást képvisel, félreérthetetlenné teszi a szerző egyéni meglátásait, nézőpontjának szilárdságát, kifejező készségének árnyalatosságát. Sokrétűen, a témához igazodva fejti ki gondolatait, megérzéseit, képes arra, hogy a költők egyéniségének megfelelően érveljen észrevételei mellett, mondandóinak szellemében fogalmazza meg ítéleteit, a versek formai, tartalmi sajátságait. Nem tér ki a bonyolult kortörténeti motívumok, a szerteágazó intellektuális képzetek megjelenítése elől, számos olyan tényre, távolabbi összefüggésre is utal, ami hiteles hátteret vázol fel a portrék mögé, ám az adatok, események, meglepő fordulatok szövevényéből mégis egyértelműen rajzolódik ki a modell karaktere. S ez minden esetben Rónai Mihály András igazságérzetének, esztétikai igényességének érvényesülésével magyarázható, annak felméréséből, hogy az eszmei áramlatokra, a személyes élményekre ki-ki miként reagált műveiben. Ezért van aztán az, hogy a „Magyar lant” című cikk- gyűjtemény ötszázhatvan oldalon folyamatos tanulmányozást kínál, mint egy olvasmányosan megírt kézikönyv, s bár a mozaikszerű, részleges beleolvasás is hiánytalan tájékoztatást nyújt, a kronoló- gikus összeállítás végül nagyszabású körképpé kerekül. Látszólag talán azért válik szerves egésszé az arcképtabló, mert Rónai Mihály András egyfajta filológus biztonsággal, meggyőző erudicióval értekezik az érintett problémákról, tudós kortársaihoz mérhető ismeretanyag birtokában szól fél évezered honi poétáiról, s ha nem lenne gyanútkeltő, még azt is le lehetne szögezni, hogy az állami akadémikusokról elterjesztett felkészültség szintjén indokolja jellemzéseit, igazolja minősítéseit, valószínűsíti feltételezéseit. Az is felmerülhet, hogy a gyakorlott újságíró lendületes stílusa fogadtatja el nézeteit az irodalombaráttal, a szöveg lüktető, szellemes lendülete ragadja magával az olvasót. Mindez valóban elmélyíti a könyv szuggesztív hatását, de még mindezeknél is fontosabb Rónai Mihály András következetes irodalomtörténeti szemléletének megalapozottsága, a tehetséges művek belső törvényszerűségeinek a felismerése, amire vonatkozóan mesterének és mintaképének, Eötvös Józsefnek ércnél maradandóbb sorától nyert bizonyosságot: „Kit nem hevít korának érzeménye, Szakítsa ketté lantja húrjait.” Igaz, ennek az útmutatásnak a vállalásához kapott néhány beigazolódott biztatást, időben mindjárt Petőfitől: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd”. Mint ars poetica, ez a leghelytállóbb és általános érvényű igény egész nemzeti költészetünk értékelésére, amivel egyben lényege, küldetése is meghatározható, varázslatos karakterisztikája is 89
