Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Rónai Mihály András: Magyar lant (Pogány Ö. Gábor)

megérthető. Akik viszont valamit hallottak már a dialektikáról, jól tudják, hogy az eszmei elkötelezettség, a köz- életiség azért lett a magyar poézis klasz- szikus hagyományainak elévülhetetlen ismérve, mert a történelmi viharok, a társadalmi kényszerek közepette érzékeny szív, emelkedett lélek másképpen nem nyilatkozhatott.

Mindezekből logikusan következik, hogy költő társainak életművében Rónai Mihály András különös jelentőséget tulajdonít a harcos publicisztikának. Nem kellett azonban valamiféle előre kiagyalt elméletet gyártania ahhoz, hogy igazolja költészetünk azonosulását a közös nemzeti érdekekkel; az áttekintő ismerkedés évszázadok és nemzedékek verses és prózai termésével fennen bizonyítja, hogy még a szubjektív szenvedélyek, a vakmerő remények is általános emberi fájdalmakra reagálnak. Már az első magyar nyelven verselő lírikus, Balassi Bálint életét és irodalmát át- és átjárja a korabeli zaklatottság és a személyes sors kölcsönös meghatározottsága, Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér eposzt és kiáltványt azonos indulattal bocsátott közre, hogy a két pogány közt egy hazáért vérző magyarok érzelmeit és észjárását az önzetlen tettek vállalására készítse elő. Bessenyei György, Bacsányi János fellángolása, majd keserű magánya literá- tus mártírium a közgondolkodás, a szellemi felújulás oltárán. Szabó Magda legutóbb még arról is meggyőzte a művelődni vágyókat, hogy Csokonai Vitéz Mihály önpusztító nyugtalansága a nemzetté válás passiójának elkerülhetetlen stációitól lett csillapíthatatlanná. És Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty, meg a többiek mindahányan, Petőfi, Arany, Vajda János felbuzdulások és elkomorulások lelki hullámmozgásában a nép érdekeinek a képviseletétől nyertek erőt eszményeik szolgálatára.

Ezeknek az eseményeknek a szolgálata Ady fellépésétől, a Nyugat megindulásától az egész XX. századi magyar művelődés és haza létkérdése lett. Több emberöltőn át a magas rendű irodalom alkotói „zsurnalisztikus hevű (s többnyire kenyerű)” írók és poéták voltak, még akkor is, amikor a fasizmus előretörésével a haladás szószólóinak mind nehezebb feltételek között kellett helytállniuk. Rónai Mihály András ebben a közegben, ebben a folyamatban találja meg a honi poézis legtiszteletreméltóbb, leglelkesítőbb erényeit, amelyek ekkor követelménnyé szigorodtak. A szerző századunk eszmetörténeti változásairól jórészt már mint kortárs, szemtanú számol be, s mindenképpen méltánylandó, hogy okfejtése ezért még forróbbá, érvelése fűtötté válik. Húszéves se volt, amikor a napilapokban, a legjobb folyóiratokban rendszeresen publikált, a Nyugat vezető mestereivel együtt jelent meg. Az elmúlt ötven-ötvenöt esztendő költőinek érdemi felvonultatása nála Ignotus tetemrehívásával vesz izgalmas fordulatot. A Nyugat megteremtőjéről, kardforgató protagonistájáról jogosan tudatosítja: „Helye itt van, költőink között.

A diósgyőri vár

90