Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - ANYANYELVÜNK - Banó István: Magyarítás, latinosítás útján
ben áll a latin írást használó legtöbb európai nyelvvel. Ezt már észrevette és ugyanígy értékelte („contra omnium gentium consuetudinem”) Amos Co- menius (1592—1670) is. Mi az sz hangot fejezzük ki betűkapcsolással (ligatúrával), a latinul író európai nyelvek pedig az s hangot; francia: eh; angol: sh; német: sch; vagy pedig, mint a csehben, a szlovákban, a horvát- szerbben, diakritikus jelet használnak: s. A lengyelben pedig a magyar jelzési mód fordítottjával találkozunk: az sz betű fejezi ki az s hangot, az s betű pedig az sz hangot. Mind a mai napig általában s betűvel írt s hangot ejtünk az st, sp, sk betűkapcsolatokban: stílus, spektrum, skandál, valamint a szavak végén: habitus, uzus, elegáns, humánus. De a szó elején vagy közepén is s hangzik a teljesen magyarrá vált, vagy népies szavainkban, mint például a már említett sors, ipse szavunkban. A tudományos nyelvekből eredő szavaink végén azonban sz ejtéssel (és írással) találkozunk, rádiusz, nukleusz, káriesz, glóbusz (sajátos szembenállás a népies golyóbissal). Európában egyedülálló — már pusztán emiatt is védelemre érdemes — magyar sajátosság, hogy a latin jövevényszavak a mi nyelvünkben maradtak legközelebb az eredetihez. Ez nyelvünk alapvető nyelvtipológiai sajátosságában, az agglutinációban leli magyarázatát. Az ilyen típusú nyelvekben az alapszó a ragok, jelek, képzők hozzákapcsolása után is lényegében változatlan maradt: kert, kertben, kertünk, kertes stb. A latin szavakhoz is általában ugyanilyen módon járulnak a magyarban a ragok, jelek, képzők. A latin igék alapszavául nyelvünk az ige szótári alakjának az első tagját vette. Így a latin igék háromféle végződésének: -o, -eo, -io megfelelően magyar utódaikban -ál, -eál, -iái végződéseket találunk: imito-imitál, video- revidiál, venio-konveniál. A melléknévi igenevek is az -áns, -ens, -iens végződésűket megtartva váltak magyar szavakká: domináns, tangens, koefficiens. Alanyeseti alakjuk — ez általában minden más névszóra is jellemző — csak a magyar nyelvben maradt meg; a többi európai nyelvben a latin nyújtott tő (lerövidített) utódaival találkozunk. így egy sajátos -nt----ns oppozíció jött létre: regent— r égens, pedant—pedáns és a docent (Dozent)-bői helyes nyelvérzékkel vissza- latinosított docens szópárban is. (Meg kell említenünk — ha csak zárójelben is —, hogy az -o végződés két igeragozási típusra, coniugatióra: az I. és részben a III-ra; az -io a IV. és részben a III-ra; az -eo a Il-ra jellemző. A folyamatos melléknévi igenevekben az -ans az I., az -iens a IV., az -ens pedig a II. és III. coniugatió- hoz tartozó igékhez járuló végződés.) Az -ál igeképző igen produktívvá vált a magyarban; nemcsak latin, hanem latinosnak érzett szavakban is találkozhatunk vele: avanzsál, debütál; bizonyos esetekben tréfás hangulattal párosulva: mórikál, pityizál. Lényegében ugyanezt mondhatjuk el az -ns melléknévi igenévképzőről is: konzekvens, arrogáns, pikáns, korpulens-íéle szavaink alapján. A latin deverbális nomenképzők közül az igei cselekvésre, folyamatra utaló -io képző is igen produktívvá vált nyelvünkben. A latin igékben az -io képző előtti hangváltozásokat nyelvünk szintén megőrizte: agitáció, invázió, korrupció, transzfúzió. Ha a latin melléknév a magyarban is melléknévként él tovább, nyelvünkben kivétel nélkül a latin melléknév himnemű alakjával találkozunk. Az ilyen jellegű melléknevek (az -ns igenévképző elődökre visszamenők ki85
