Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - TUDOMÁNYOK - Lőkös István: A Veljko Petrović-jelenség
a kéményt, a füst ugyanis a padlásra tolult, majd a héjazat és az oromfal hasadékain át távozott. Az ilyen, középkori formák továbbélése tájunkon a nép hátrányos anyagi helyzetének és az architektúrában is megmutatkozó fáziseltérésnek tulajdonítható. Bakó Ferenc A Veljko Petrovic-jelenség Az író, akit e különös címmel idézni kívánunk, a régi Bácska szülötte. Csak nemrég volt száz éve, hogy Zomborban meglátta a napvilágot. Szerb családban, szerb fiúnak született, de gyermekként, a vegyes lakosságú kisvárosban megtanulta a magyar nyelvet is. Nem felületesen, amúgy tessék-lássék, hanem második anyanyelvként. Pedig a családban megvolt a szerb nemzeti tudat. A szülők, nagyszülők hívő pravoszlávok, s a família balkáni, pontosabban szerbiai kötődései erősek. Mindez korántsem gátolta a felserdülő, ifjú Petrovicot, hogy a zombori gimnázium befejezésekor, az érettségi vizsgálat letétele után, Budapesten folytassa tanulmányait jogászként és közben tevékeny munkása legyen a pesti szerb diákság közösségének. Jelenség volt már ifjúként, annak látták a kortársai, s nem is a csak a szerbek, hanem a magyarok is, köztük Kosztolányi, aki maga is Bácskából érkezett. Ez utóbbi később, 1913-ban, Pesten töltött ifjúkorukra emlékezve írta le a Világ hasábjain, hogy a délceg termetű szerb fiatalemberben „zseniális költőt”, „modern poétát”, „formabontót és újat-hirdetőt” tiszteltek, aki nyolc nyelven, egyebek között magyarul is folyékonyan beszélt. Valóban: Petrovic ígéretes költőnek számított akkoriban; a század legelső éveiben nemcsak anyanyelvén, de magyarul is verselt, műfordítóként pedig szerb és horvát költőket tolmácsolt magyarul, a magyarokat pedig szerbül. A Petrovic-életpálya szempontjából ez a kettős kötődés meghatározónak bizonyult. A szerb és a magyar valóságban gyökerező élményanyagát később, már szerb költő- és prózaíróként kamatoztatta. Verseiben Adys reminiszcenciák, képek, motívumok bukkannak fel, prózája pedig parádés gazdagságban kínálja a magyar társadalmi valóságból származó életanyagot. írásainak hangulatiságában pedig ott lebeg az egész magyar századforduló és a századelő atmoszférája. Az 1884-ben született Veljko Petrovic e tekintetben is jelenség. Igaz, nem egyedüli, mert rokonai szép számmal vannak. A szerb és horvát irodalomban egyaránt. Délszláv író-kortársait lajstromozva több pályatársra is lelünk, akik hozzá hasonló indíttatással lettek Kelet-Közép- Európa e szűkebb övezetének szépíró-krónikásai. A becskereki Todor Manoj- lovicra éppúgy gondolunk, mint a csongrádi születésű Milos Crnjanskira, s a Zágrábból induló, majd ifjúkorában pécsi és pesti élményekkel gazdagodó Miroslav Krlezára. Pályájuk rokoníthatásának alapja a nagyjából azonos természetű magyarságélmény. A szépírói élet- és élményanyagnak ez a közös-gyökerűsége köztudottan nem előzmények nélküli itt a Dunatájon, a XVIII. században az egri szüle55
