Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - TUDOMÁNYOK - Lőkös István: A Veljko Petrović-jelenség

tésű szerb-magyar költő, Vitkovics Mihály életműve már e kettősség jegyében fogant. Ám amíg ez utóbbi a felvilágosodás kori polgári kozmopolitiz- mus szellemében egyaránt tudhatja magát szerb írónak is, magyarnak is, addig Petrovic és nemzedéke már egy nemzet, pontosabban: saját nemzete irodalmával vállal közösséget, s a másikhoz fűződő kapcsolat megmarad az élményvilág szférájában. A kettős kötődés így kritikai alapállással-magatar- tással motiválódik — ez esetben a magyar világ negatív jelenségeivel szembeni —, ami mégsem zárja ki a kézfogás gesztusát. Petrovic és felsorolt pályatársainak példája igazolja: mindannyian keresték, s meg is találták a népeket s nemzeteket összekötő értékeket.

A magyarság szépírói ábrázolásának kelet-közép-európai változatait szemügyre véve úgy találjuk: Veljko Petrovic — életművével — az említett pályatársak között is egyedi jelenség. A századforduló Bácska- és Bánát-képének sajátosan Petrovic-i változatát volt képes megteremteni, sok-sok kötődéssel a magyar és a szerb világ valóságanyagához, de egyúttal a kortárs kelet- közép-európai irodalom spektrumába illeszkedve.

Petrovic féltucatnyi novelláskötetét lapozva számtalan magyar vonatkozású kisprózái alkotásra bukkanunk. Sokkal többre, mint azt a Tavaszi temetés címmel, még 1958-ban megjelent magyar nyelvű Petrovic-kötet alapján gondolnánk. Az 1906-ban írott Crucis amore című novella világában például a magyarságélmény éppúgy meghatározó elem, mint a hatvanas években közreadott, lényegében az ifjúkor emlékanyagát felelevenítő Petrovic-novellák egyikében, a Kemény Józsi, a mi Kálvinunk című írásban. A több mint hat évtizedes belletrista pálya gazdag novella- és elbeszélésanyagában tallózva pedig olyan, a mívesség jegyeit hordozó, s magyar motívumokban gazdag írások vonják magukra figyelmünket, mint a Putics Péter, A huny a, A rónavári bennfentes, a Nem szereti, az őszi emlékezés, vagy éppen az első világ- háborús élményekből építkező Vetélytársak s a Magyar Pista című elbeszélés.

Ügy tűnik: a magyarságélménynek ez a számottevő rétege szükségszerűen vált Petrovic prózai elbeszéléseinek determináns elemévé. Szűkebb hazája a Vajdaság, ezen belül is elsősorban Zombor társadalmi közegében a magyarság mint etnikai, társadalmi és politikai tényező volt jelen, s ilyen értelemben szépírói témák sokaságát kínálta a későbbi novellistának. Az érettségi után Pesten jogászkodó fiatalember pedig már a századforduló Magyarországának sajátos, ellentmondásokkal terhes világát ismerhette meg, mindenekelőtt azt a létformát, amely a közéletben oly dicstelen szerepet betöltő dzsentri életvitelével volt azonos. Mint szerb származású diák, a magyar vezető réteg és nemzetiségi lakosság viszonyának visszásságait is érzékelte. Figyelemmel kísérhette továbbá a magyar parlamenti ellenzék inkább látszatra Bécs-ellenes küzdelmeit, Tisza István 1905-ös bukásának körülményeit, az ellenzéki pártokból alakuló koalíció által meghirdetett nemzeti ellenállást, s tán még — bár ezt csak feltételezzük — az éppen akkoriban sarjadó magyar polgári radikalizmus törekvéseire is felfigyelt.

Annak, hogy a Pesten diákoskodó Petrovicot a magyar politikai életben zajló események milyen komolyan foglalkoztatták, számos beszédes dokumentuma van, mindenekelőtt azok az írások, amelyeket 1903—1907 között a zágrábi Srbobran lapjain közölt, mint a lap budapesti levelezője. E cikkek egy részében — érthetően — a nemzetiségi problémakör aktuálpolitikai kérdéseit taglalja — főleg az iskolák, a nemzetiségi oktatás körüli vitákat —, de

56