Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
Félúton elsuhant a jelen, a fényözönben egy hang simogatott. — Péter is onnan érkezett.. . Riadtan botorkáltam nagyanyám testvéreihez. Napokig kutattak az elhagyott holmik után. Faggattak, de szótlanságba menekültem, afféle fedezékbe, s persze, hogy nem örvendeztem, amikor megkerültek a szanaszét heverő cuccok. Nem magyarázkodhattam. Széttártam a kezem. A lesújtó vélemény a verandáról csapódott ki. — Kótyagos ez a kamasz ... Hiányzik egy kereke ... Sajnáltam őket. Azon a délutánon — káprázatosán tiszta ég borult ránk — a vízparton futottunk össze. Az unokatestvérem volt, s bennem motoszkált a megérzés. — Onnan, onnan ... Későn érkezett, és búcsúzott. Már nem titok számomra, hogy a Stella jegyét viselte, de az csak nekem csillant fel néhány villanásra. Sok ezer kilométerre rendelte a sors, ki tudja, milyen megbízatással. Címét se sejtem. Akkor rögződött belém fájdalmas mementóként egy őszi szólástöredék. — Solus eris . . . Egyedül maradsz . .. VI — Siettem a kúthoz. Vakító világosság kápráztatott el, s valaki felszólított: Kövess engem, térj a szeretet útjára. Az Ür volt. Kérdeztem a többieket, de ők semmi különösre sem emlékeztek, csak arra, hogy döbbenten figyeltem. Nagyanyám közölte ezt velem egy meghitt őszi délutánon. Nem kértem rá, ezért döbbentem meg. A bolygóbeliek sajátos vallási szektájának tagja lett, hitsorsosai azt vallották, hogy nincs fontosabb kötelesség, mint segíteni a bajba jutottakon, s hozzá hasonlóan hirdették a jóság parancsolatait. A körítés nem izgatott. Nem létezhet egy mindent teremtő, igazságosztó lény, akihez folyvást imádkozni kell. De lehetnek nálunk sokkal fejlettebb, tisztább, salaktalanabb személyiségek, népek, akik korrigálni igyekszenek tévedéseinket, megfizettetve velünk az iskolapénzt is, mert csak mennydörgés és vihar után tisztul az ég. Itt megakadtam. Idegesítettek a belém rögződött szavak. Bosszantott az, hogy képtelenek megragadni azt a lényeget, amely ott sajog bennem. így visszarévedezve a Stella stigmáját látom az általam annyira szeretett idős asszony homlokán. Ott a hajdani bunker felett izmosodó szilvafa alatt. Neki fogalma sem volt erről, de folyvást arról a másik létről mesélt, amely jutalmul vár rá. — Merre, hol... ? — révedezett, s szemeiben öröktüzek égtek. Jó néhányszor üzent, eleinte úgy tűnt, hogy rendszertelenül, de aztán kiderült, hogy korántsem így van. Akárcsak abban a régi kertben. (Folytatjuk) 28