Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
PÉCSI ISTVÁN Az idegen Értesítettek, közölték velem, hogy küldetésemnek vége. Tudatták: már csak egy feladat vár rám. írjam meg ittlétem krónikáját. Mondjak el mindent azokról az évtizedekről, amelyeket a K bolygón töltöttem, hiszen küldetésem egy fontos misszió része volt. A Titok hét pecsétjét nekem kell feltörnöm, rádöbbentve társaimat — nem tudom másként nevezni őket —, hogy a Stella rangrejtett diplomatái oly sok századon át kizárólag értük munkálkodtak, s mindenekelőtt nekik köszönhető, hogy világuk fejlődött, s a Sötétség felhői csak ideiglenesen szür- kítették a Fény azúrkék égboltját. Hirtelen minden megvilágosodott bennem, kételyeim eloszlottak, a korábban meghökkentőnek tűnő részletek egésszé ötvöződtek. Az ellentmondások feloldódtak. Ezen a hűvösen árnyaló szeptemberi délutánon a bizonyosság nyugalma zsongított el. Fogalmam sincs, hova rendelnek, milyenek lesznek egykori útrabocsátó- im, de már nem kételkedem abban, hogy hozzájuk tartozom. Szívmelengető érzés, de szomorgok is, mert minden sorommal azoktól búcsúzom, akik közé születtem, akikért oly sokszor keresztre feszíttettem, akik megajándékoztak nemcsak a fájdalom, hanem az öröm ízeivel is. Tulajdonképpen semmi sem történt, csak belém hasított a döbbenet: másik énem révén postázták számomra a távolról továbbított üzeneteket. Ez re- gulázta meg személyiségemben az önzés, a nyers karriervágy, a kísértő ridegség, a szunnyadó részvétlenség, kegyetlenség, a kritikátlanság hadoszlopait, ez vezényelt az első vonalba, ha a mindig egyértelmű igazságért kellett viaskodni, ez tett nem egyszer Idegenné önmagam és a többiek előtt, ez alakította ki tudatomban az elkülönülés érzetét, a másság félre nem magyarázható fogalmát. Ez a vendég lelt otthonra, igaz, széljárta, de megszeretett fészekre itt, ahol egy hosszú távú elképzelés szolgálattevőjeként szorgoskodtam. Regimentnyien előztek meg, de csak én jutottam el a felismerés ormaira, hogy a csúcson lévők perspektívájából láttassam mindazt, amit átéltem. Tanú és tanulságként... Figyelem a lopakodó ősz békéjét, s arra gondolok, hogy ott messze talán mindig ez az évszak regnál. Ezért vonzódtam annyira hozzá, ezért sugallták már az elköszönő augusztusok a melankólia bölcs szemlélődésre sarkalló ritmusát. Ezért kaptam a jelzést éppen ekkor. Legyen hát úgy, ahogy azt elrendelték. Szívesen forgatom a tollat, ezt a bűvöletes szakmát ugyanis tűrhetően elsajátítottam, megkönnyítették ezt számomra befogadó partnerem adottságai. Jöjjenek hát hangulatok, a színek, a bronzvörös, a tüzelő sárga, a rozsdamart zöld, a bánatos barna, a selymes, a sápadt kék árnyalatai, a gyémántként villanó emlékek brilliánssá csiszolt ékkövei, vagyis eszmélésem stációi ... 25
