Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

I

Akkortájt mindenütt dúlt a háború. Fejünk felett dübörögve húztak el a bombázók.

Szüleim óvóhelyet építettek. Rémülten, szánakozva figyeltem kétségbeesett igyekezetüket. Ásták, kotortatták a földet a süvölvény szilvafa alatt.

— Egy nagyméretű koporsó. Ide nem búvok be — ordítottam fel.

Mindenki megrökönyödött, senki sem értett egyet velem.

Aztán mégis beparancsoltak. Csillagvert októberi éjszaka volt. Innen lépdeltünk a vakondokodúba.

Lenn a félelem fojtogatott vasmarkaival. Elhelyezkedett a család. Erre a pillanatra vártam, és szinte eszelősként robbantam a felszínre. Önkívületben üvöltöttem.

— Nem akarok meghalni, dolgom van még .. . Esztelenek! Egymást gyilkoljátok!

Lefújták a légiriadót. Anyám és nágynénéim visszatértek a paradicsomfőzéshez.

Magamba roskadva hallgattam, észre sem vettem, hogy mindnyájan rólam beszélnek.

— Miket mond ez a gyerek, hiszen még ötéves sincs.

— Túlérett...

— Baj van az idegeivel.

A múltból sejlenek fel ezek a tudat alatt rögződött mondatok.

Meg egy képsor is. Ülök az egyre terebélyesedő lombok alatt. Mindig oda vágytam. Az elzárkózás szigetére. Azok a csenevész gallyak ugyanis robusztussá férfiasodtak, mintha az értelem diadalát szimbolizálták volna az ostoba pusztulás felett.

II

Sokakat hökkentett meg az, hogy a jót mindig világosan, egyértelműen megkülönböztettem a rossztól. A bajokat csak fokozta az, hogy véleményemet minden illendő körítés nélkül odavágtam bárkinek.

Az atyai ház a kereskedői jólét kényelmét kínálta. Élveztem, hogy bármi enyém lehet, ha kérem, követelem. Kényeztettek, de anyám tekintetében megláttam az immel-ámmal megtűrtek riadtságát, s mindjárt tündérpalotává minősítettem riasztó szegénységben vergődő nagyszüleim rozzant hajlékát, pontosabban azt az egy szoba-konyhát, ahol rokonunkkal húzódtak meg, ahová még a cipészműhelyt is bepréselték.

Itt a megértés honolt, amott a pénz keltette viszálykodás. Ürültek a poharak, s záporoztak a sértések.

— Mit főzött maga, dobja ki. Készítsen mást, terítsen újra!

Pöttömként ugrottam a zsarnok elé.

— Miért bántod, ne hatalmaskodj, nincs igazad!

Lendült a sújtó kéz, de megállt. Először, de nem utoljára.

Aztán a susmus.

— Nincs ez így rendjén, hiszen még csöppség.

— Nem játszik, folyton csak álmodozik. Szótlan, zárkózott.

— Nem keresi a társakat.

— Egyáltalán nem hasonlít hozzájuk.

Egy alkalommal kedvenc fámról leszedtem az összes szilvát — nem kellett senkinek —, s több országnyi terület polgárságát formáltam belőlük.

26