Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Farkas András: Egy délután Szokolay Sándorral
A kérdés válasz nélkül maradt a regényben, a kapitány azzal hárította el a feleletadás szükségét, mindjárt megjön az ő pópája, hogy megáldoztassa. Végül is a vágyott feloldozás és kegyelemadás nem történhetik meg — a kapitány miatt. A drámai eseménysor, a regény végén, az ellenpólus türelmes harsogásaként Fótisz atya beszél Manolioszhoz: Hiába áldoztad fel az életed, szegény Manolioszom — suttogta. Magadra vállaltál minden bűnt, amivel csak vádoltak minket.” Én loptam, én gyújtogattam, én gyilkoltam!” — kiáltottad, hogy minket békén hagyjanak, és letelepedhessünk ezen a földön. De hiába ... Fótisz atya a harangot hallgatta, amely víg zúgással hirdette, hogy Krisztus megszületett, és leszállt a földre, hogy megváltsa a világot... Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott: — Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj?” (Rubin Péter fordítása), Fótisz atya sem kapott választ, az ő szájából is messzeröppent a kérdés. De valahová egészen más irányba, mint az apa hangja. A „nem éltünk boldogan?” azt a bizonytalanságot fedi fel, amely az emberi élet és az ember értékére keresne mércét visszafelé, míg Fótisz azt a hatalmat kérdezi, akit senki nem sürgethet, csak közelíthet. Ha van hozzá ereje. A Kazantszakisz által megfogalmazott hitek, kétségek, reménységek ráirányítják a figyelmet nagy és örök elfogultságainkra. Mert azzal, hogy egy adott pillanatban megszülettünk és azzal, ahová és ahogyan beléptünk az emberi mozgásba, tengernyi kényszert is kaptunk. A regény hősei görögök, kisebbségként élnek a török birodalomban. Ebben a történelmi kényszerben, az ókori görögség, Bizánc, a bizánci kereszténység gondolatrendszerével az átörökített tudatban, sokszoros szorítás alatt vergődnek. Zárt közösségükben, minden erejükkel azon fáradoznak, hogy eszményeikhez, létükhöz méltó életet éljenek. Hisznek a formában és a tartalomban, ahogyan a Biblia tanítja, ahogyan a vallási hatalom a kegyelem fegyvereivel küszködik értük, olykor miattuk, olykor ellenükre. Mert a vallási hatalom is hatalom. Azt is lehet forgatni, mint a fegyvert, ha annak látszatát, tartalmát alul, a fentről megkívánt módon nem tisztelik. A közösségben is mindenki eljátszogatja a maga kis szerepét. Sokszor nem is egyet. Mint Kazantszakisznál Grigorisz a passiót el akarja játszatni a faluban. Kiosztják a feladatokat, Panajótisztól Manolioszig. Ez a Mano- liosz alkalmas a pap szerint is a megfeszítendő Krisztus szerepére, mert fiatal, tiszta lelkű, remeteéletű szerzeteseknél is élt, a kolostori levegő nemcsak az áhítatot ismertette meg vele, de azt a légkört is, ahol a Megfeszített által adott imádság, gondolatok az örökkévalóság leheletét, szükségességének fontosságát, a belső törvény szolgálatát minden cellalakóval érzékeltetik. A passióra való készülés közben — és mert a nép mindig is otthonosnak tudta-sejtette lelkében a csodák iránti vágyat, most megrendül és vár—Mano- liosz az arcán olyan sebeket, fertőzetet kap, amelyekről még nem tudja: azokat az ördögtől, vagy az Istentől származtassa-e? És Manolioszt körülveszi a hír, a szentség titokzatos lebegése. A kiválasztottság gyűrűzik köréje, mindenki érzi: ebben a testben, ebben a lélekben, ebben a hirtelen nőtt, de esetleg a földről már nem irányítható hatalommal szemben valamit tenni 78
