Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Farkas András: Egy délután Szokolay Sándorral
kell. Akik hisznek a szentség varázsában, akik tudják, hogy Manolioszt a lélek forgószele penderítette ki addigi helyéről, azok így-úgy igazodnak hozzá. De a hatalom, amely az általa elképzelt, szolgált rendet veszélyeztetve látja a fejlemények következtében, elhatározza, hogy „ezt a felforgatót”, ezt a bűnöst, netán forradalmárt, netán bolsevikot megfosztja mindattól, amit köréje élnek á többiek. Ráteszi tehát azokat a bűnöket, vádakat, amikért, amikkel formailag mindenkit el lehet ítélni. A bizonyítás? Pilátus óta? Mi a büntetés? A test halála, az igazság pillanata. Ha igaz? Érdemes végigelmélkedni, ahogyan a falusi közösség sokfajta kényszere lepereg Manolioszról, eltűnik minden szerepjátszási zavar, megilletődöttség. A játékon túli játékban már érvényesül a belső készségek régiója, amit profán világunkban akár jellemnek is nevezhetünk. De sokkalta több annál! A lélek titokzatos igéi lassan szólalnak meg. Előbb még értheteten szövegekkel, de szabadon szárnyaló dallamokkal késztetik az öntudatot, a lelkiismeretet mindannak a megélésére, végiggondolására, mire is tartja őt alkalmasnak a lélek gazdája, mivel fejezhetné ki legjobban önmagát, mivel is járulhatna hozzá legjobban ahhoz a küzdelemhez, amely a lelkűnkben megszólaló célt szolgálja? A kezdeti, néhány „kóstolós párbeszéd után” újból átment a házigazda a dolgozószobájába, tollat, papírt hozott — és az opera teljes partitúráját. Kérésünkre azokat a főbb mondatokat, tételeket akarta világosabbá tenni, amik az ő érzéseinek, eszmei fogódzóinak fontos pontjait összekötik, eggyé- ívelik. Mielőtt az opera szövegrészeit a szerző kézzel írt vázlata szerint a maguk rapszodikus töredékességben elővezetnénk, szükséges elmondani: a Kazant- -szakisz-regény, annak históriája, a köznapi ember élete, annak történelmi szerepe, a kisember kisszerepében ama nagyobbik, a passió főszereplőjévé válása, népköltészet is. Az eredeti és átvitt értelemben vett áldozatvállalása a hitnek, a léleknek, annak, amit a hívő értelem is titokként kezel és ritkán tud kö.vetni, nemcsak egy megdöbbentő zenedráma őszinte megírására nyújtott a zeneszerzőnek alkalmat, hanem arra is, hogy a szerző az emberiség lelki történetére a fájdalom, a bánat, a megbánás és az irónia apróbb zavaraival fordítsa vissza tekintetét. Arról nem is beszélve, mit tud és akar sejtetni abból a jövőből, különösen a lélek jövőjéből, amiről az agának még csak kérdeznivalója sem akadt? Az opera szövegkönyvét is a zeneszerző írta, aki versben, méginkább dallamban gondolkodik, engedve annak a készségnek, késztetésnek, amely egy ilyen munkához szükségeltetik, és amely csak egy ilyen nagyméretű vállalkozás súlya alatt nőhet ekkorává. (Sub pondere ereseit palma.) Ezért most már az összefüggéseket nem kutatva, a sorrendet is betartva úgy idézzük ide a szövegkönyvet, annak kiemelt részeit, és a hozzáfűzött rövid eligazításokat, ahogyan azokat Szokolay Sándor a partitúra megmagyarázása-elő- éneklése, kivonatolása, dramaturgiai, lélektani indokolása közben a laikusnak is érthető, az észhez is szóló mondatokba tömörítette. Hiszen a költészet sűrítés — és főként Tóth Árpád szavaival szólva: „kegyelmi pillanat”. „A nagypénteki ige-vonatkozást eszményíti a passió-szereposztás záró kórusmondata: ”És rendüljön meg a föld, homályosod jón el hát a nap, és a kárpit ismét hasadjon ketté: legfentebbről a mély felé, a mi szíveinkben is!” 79
