Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Naplójegyzetek
állunk külön, mert hajt bennünket valami ősi emlékezés, valami gyáva és hangtalan, szemérmes és szégyenteljes bűntudat. Ez az egy, ami bennünket az emberiség jobbik részéhez kapcsol. Mi nem fújjuk az indulókat, mi nem fenyegetjük az eget, ha ránk zúdul a megérdemelt csapás. Viseljük és vállaljuk az emberi végzetet. Méghozzá hősiesség nélkül — hála isten, anélkül (hogy gyűlölöm ezt a szót!) —, tehát hősiesség nélkül, majdnem sztoikusán, mint ahogy az ősember viselte a földrengést és a vihart. Ez a bűntudat kapcsol bennünket az emberiség jobbik részéhez. Ez tesz bennünket is úgy-ahogy emberekké. Piszkos, gyáva, hitvány emberekké ugyan, de mégiscsak emberekké. És ez választ el egyben ettől az alvilági csőcseléktől, amely szemrebbenés nélkül, akár egy rossz lotyó, feküdt a német nácik alá, kereskedik zsidók és humanisták üldözésében (!), fizet éhbérért és rágalmazza az ősi emberi értékeket. Ez a pusztulás kezdete már. Még a pusztulás is keserűbb, mert együtt pusztulunk el majd, jók és rosszak vegyest. Egy olyan földön, amelyet utálattal megvetek. * Most olvasom a lapokban, hogy elfogták Hatvány Endre barátomat. Éppen a napokban terveztem, hogy üzenek rádión Antóniának New Yorkba, megnyugtatva aggodalmaiban, hogy itthoni hozzátartozói jól vannak és sértetlenek. Nos, barátomat gőzfürdőben fogták el, 30 00 P(engő)-vel zsebében és bevitték a toloncházba, ahonnan internálni fogják. Rajta az egész kutyahad! Nyilván meg is verték, hisz verik is a szerencsétleneket! Engel Pál barátomat is megverték, egy beteg, magával majdnem tehetetlen embert. Mint írja a piszkos lap, internálni fogják, mint a közgazdaságra nézve kártékony elemet. Én láttam gyárát, egyik üzemét és birtokát, Hatvant, Fenyőharasztit. Ismertem őt, és volt idő, amikor jó viszonyban, majdnem baráti viszonyban voltam vele. Ő segített, hogy 1939-ben kijussak Amerikába. Hírlett, hogy homoszexuális volt szegény. Elmenekülhetett volna, hisz testvérei külföldön élnek, biztos helyen. Itt maradt a szegény, szerencsétlen ostoba! * Veres Péter barátom írt, hogy aratási, cséplési munkák végeztével eljön hozzám és meglátogat. Milyen emberi lett megint Péter! Hat-hét esztendeje hogy nem láttam, vajon (!) a régi-e még, hogy ő is megtört, összetört? Azt hiszem, erre neki (nincs) ideje! Se arra, hogy megbolonduljon, se arra, hogy összetörjön. Dolgos ember Péter, ás, szánt, vet, kapál, csépel, hord és jószággal bajlódik — sok gyereke van és nagy családja. Lapjában most is a nyomorúságról ír, de milyen más hangon, mint Szabó Lőrinc tette és teszi mindég, ha összeakadunk, reszkető és feldúlt hangon, hogy ő, a költő nyomorog, gondokkal küszködik. Péter a borsóról ír, amely „az utolsókat rúgja”, mert befülledt a sok esőtől. Meg azt írja, hogy nem igen van ideje magával foglalkozni, mert rengeteg a gondja nyomorult kis gazdaságával. Pedig----és i gen helyesen — inkább a küzdelemnek ezt a formáját választotta, mintsem hogy redakcióbán üljön, firkáljon és hazudjék. ,,Inkább napszámos munkát végzek, hogy fenntartsam magam, semmint hogy elmenjek újságírónak” — mondotta annakidején. (1944. VII. 23., Dormánd) 34
