Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Nagy Csaba: A naplóíró Remenyik Zsigmond
Pál sem találtak mentséget egykori szerkesztőtársuk kártékony és otromba vag- dalkózására. Remenyik érvei — ha más összefüggésben is — ugyan ismerősen csengtek Amerikából hozzájuk intézett leveleiből, és azt is jól tudták, hogy a cikkekből a szerkesztő kihúzta a németellenes, valamint a Hatványt és Hollós Józsefet dicsérő passzusokat, ám itt és most, Szvatkó Pál lapjában és 1941 őszén mindennek más akusztikája volt. Né- hányuk hosszú időre hátat fordított az írónak, s csak nagysokára, az útirajzot Remenyik politikai tájékozatlanságának tulajdonítva borított fátylat a „baklövésre”. A helyzet fonákságát jelzi, hogy maga Remenyik lepődött meg leginkább a körülötte támadt vihartól. A történtek konzekvenciáját sem leveleiben, sem naplójában nem vonta le, és ha annyit olykor el is ismert, hogy hibát követett el, az őt ért támadásokat még évek múltán is indokolatlannak és túlméretezettnek tartotta: „ ... Ha őrködés és a kapitóliumi ludak gágogása a hivatásom — mint ahogy az, ha írói rangra méltónak tartom magamat —, úgy magyarságunkat, fajtánkat, nemzetünket és népünket úgy is tudom szolgálni, dédelgetni és nevelni, hogy a hitványság és nemesség, az érték és ha- szontalanság, a hűség és a hűtlenség között emberi, nem pedig faji és vallási alapon teszek félreérthetetlenül különbséget ...” — írta később Személyes ügyben című feljegyzésében. Bármily ellenszenvesnek és károsnak tartsuk is Remenyik idézett útirajzát, tartozunk annyival az igazságnak, hogy leszögezzük: sem maradandó értékeink közé sorolt életművét, kombattáns cikkeit, sem pedig a zsidótörvény elleni tiltakozását vagy az üldözötteket bújtató gesztusát nem teheti semmissé az 1941-es igaztalan vádaskodás. Ennyiben, és csakis ennyiben osztjuk az írónak a reakciók mértékével szemben tanúsított értetlenségét, valamint az 1945 után őt ért sérelmek miatti keserűségét. Ez utóbbiak különösen mélyen érintették Re- menyiket, hiszen a felszabadulás neki is az életet, az értelmes munka tovább folytatásának lehetőségét nyújtotta. Tervekkel és ötletekkel telve igyekezett bekapcsolódni az újjászerveződő szellemi életbe, de közeledését — emlékeztetve az Esti Magyarországbeli cikksorozatára — sok helyütt ellenségesen fogadták. Szándékát, hogy a Szép Szót ismét életre keltse, visszautasították, majd nem sokkal később irodalmi ösztöndíjának jogosságát is elvitatták tőle: „semmivel sem szolgált rá, hogy a demokratikus Magyarország őt jutalmazza” — írta a Népszava 1945. augusztus 29-én. Az igazi vesszőfutás azonban csak ezután következett: Az atyai ház című művét, tévedésből ugyan, felvették az ellenséges művek listájára, 1946 szeptemberében pedig a Magyar Űjságírók Országos Szövetsége utasította vissza felvételi kérelmét, miután korábban fél évre eltiltotta a hírlapírástól. Az ily módon egyre súlyosbodó anyagi gondok mellé Remenyiket még egy magánéleti tragédia is sújtotta: 1946-ban meghalt az édesanyja. Ha az első ízben itt közreadott naplót, illetve keserű, vádaskodó hangú passzusait értőn, sőt megértőn akarjuk olvasni, elengedhetetlen, hogy mögéjük lássuk keletkezésüknek koordinátáit, s tudjuk, hogy azok, akik bennük bántó éllel vannak említve (mint például Illyés Gyula vagy Kassák Lajos), később Remenyik barátai közé tartoztak. És ahhoz, hogy Remenyik-képünk ne a szent tehenekét szaporítsa, a róla szóló tárgyilagos tanulmányok és biográfiák mellé oda kell illesztenünk ezt a naplót is, amely éppen e kép továbbárnya- lását szolgálja, torzításmentesen példázva egy nagy író esendőségét — no és fekete-fehéren megmutatkozó kor kihívásait. A Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában levő kéziratból, éppen a fenti gondolatok jegyében, csak azokat a részeket hagytuk el, amelyek Remenyik egészségi állapotának leírását tartalmazzák. E törléseket, valamint a szöveg igen nehezen olvasható volta miatt kényszerűségből elhagyott szavakat mindenkor (.. .)-tal jeleztük. A publikáció engedélyezéséért az író lányának, Remenyik Szilviának tartozunk köszönettel. Nagy Csaba 29
