Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Abkarovits Endre: Képek és tanulságok a pedagógusképzés történetéből
maknak, ezt a fejlődő szervezet fizikailag és lelkileg egyaránt megsínyli, vagy marad sokak számára egy másik megoldás, a cinizmus egy sajátos fajtája: a látszateredményekkel való megelégedés. És ezt a szemléletet viszi aztán magával felnőttkori életébe is. Az ötnapos munkahétre történt áttérés negatívumait csak most kezdik elhinni az illetékesek. Fokozzák a nehézséget azok a tankönyvek, amelyek lehet, hogy tudományos szempontból kiváló alkotások, csak éppen tankönyvnek nem használhatók. Napjaink kedvelt szava az „önmegvalósítás”: az emberben meglevő, a közösség számára is hasznosítható értékek felszínre hozása. Hangsúlyozottan merül fel ennek szüksége a pedagógusképzésben. Ma is valljuk: az ifjúság a jövő záloga, s hogy milyen az ifjúság, nem utolsósorban a pedagóguson múlik. Ám éppen a felelősség miatt nem közömbös, milyen a pedagógusmunka. A túlterhelés nemcsak a tanulót sújtja, de tanárait is; akárhányszor ők is kénytelenek látszateredményekkel megelégedni. De feladatuk fontossága azt is megkívánná, hogy a szellemi elit soraiból kerüljenek ki, akik megszállottjai tudnak lenni hivatásuknak, s nem állanak meg az önművelés félútján. Gyakran hangzik el a kívánság: vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát. De lehet-e vonzó — még a legodavalóbbak számára is — egy olyan foglalkozás, ahol 3000 Ft körüli a kezdőfizetés, egy-egy „fizetésrendezés” pár száz forintnyi emelkedést jelent, s elriasztó a nyugdíjassors! Igaz, divat lett a pedagógushivatásról az elismerés hangján beszélni. Sokak gondolkodásába azonban szinte kiirthatatlanul beívódott, hogy a termelő gyár és a kenyeret adó mezőgazdasági nagyüzem úgy fontosabb és elsőrendűbb, hogy mellettük csak másodlagosként lehet kezelni az iskolát és a pedagógusmunkát, mert az utóbbi nem mutat fel anyagi értéket, „csupán” oktat és nevel. Haladó gondolkodású országok példái bizonyítják, hogy az oktatásügy fejlesztése igenis gazdaságos és gazdasági befektetés. Aki az oktatást csupán „fogyasztási” szektorként tartja számon, nemcsak a pedagógustáborral szemben igazságtalan, de az egész társadalommal szemben is felelőtlen. A kellő anyagi megbecsülés hiányával magyarázható, hogy a pedagógusképzők felvételi vizsgáin egyre több az „odasodródott”, aki csak azért kerül oda, mert az általa választott egyetemre, főiskolára nem nyert felvételt; s egyre többen vannak, akik megválnak a katedrától, vagy elkopnak a mindennapok lelket, egyéniséget pusztító gondjaitól, s beleszürkülnek a hivatalnok-pedagógusok tömegébe. 40 évi pedagógus-szolgálatom után — amely idő alatt a legkülönbözőbb iskolatípusokban tanítottam — tapasztalataim lényegét ezekben foglalhattam össze. Lehet, hogy nézeteim túlságosan szubjektivek, s példáim végletesek, de mindenesetre — őszinték. Abkarovits Endre 65
