Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Abkarovits Endre: Képek és tanulságok a pedagógusképzés történetéből
ta önbizalmát, s adott bátorítást egyre nagyobb feladatok vállalásához. Ma is csak csodálattal és megbecsüléssel tudok visszaemlékezni azokra az egykori tanítónövendékeimre, akik nemcsak a ballagás napján írták fel az iskolatáblára: „Vár a magyar falu!” Ez a mondat sohasem vált számukra szólammá; mindig hittek is ennek az üzenetnek, s rájukváró feladatnak tartották, hogy helyüket a falvak, tanyák világában keressék, s akár egy életen át ahhoz tapadjanak. Vallották és vállalták azt, amit Németh László így fogalmazott meg: „Nem elmenni kell nekünk innen, hanem még jobban itt lenni!” Ez a vállalkozás és helytállás volt az akkori tanítóképzés talán legszebb eredménye. Az 1945 utáni fordulat nemcsak pedagógusaink nagyobb erkölcsi megbecsülését hozta magával, de kiképzésükben is lényeges változást jelentett. A nyolcosztályos általános iskola szükségszerűvé tette a szakosítás bevezetését, s ehhez a pedagógusoknak felsőoktatás keretében történő kiképzését. Ennek új formája lehetővé tette a választott szaktárgyban való elmélyedést, ám éppen a szakképzésre való leszűkítés az, ami nem kedvezett az általános műveltség kívánatos emelkedésének, és sokáig a szakmai színvonal emelésével nem tartott lépést a hivatásra való nevelés sem: megzavarta az oktatás és nevelés olyan egységét, amelyben a szakképzéssel egybeforr a nevelés átfogó, korszerű rendszerének kiépítése; márpedig a szakműveltség távlatait megérteni, azt a kultúra egészébe beilleszteni, világnézetet megalapozni csak sokoldalú, magas színvonalú általános műveltséggel és kifinomult lelkülettel lehet. S minderre elsősorban a mások nevelésére készülő, leendő pedagógusnak van szüksége. Véleményem szerint egész mai oktatási rendszerünk „revízióra” szorul: az óvodákban iskolai ismereteket „oktatnak”, a középiskolás kénytelen tanulását arra az egy-két szaktárgyra koncentrálni, amelynek alapos ismerete egyetemre, főiskolára való felvételének sikerét valószínűsíti; a felvételiken akárhányszor inkább csak a tankönyvi ismereteket kérik számon, s nem a választott pályára való alkalmasságot vizsgálják meg; a pedagógusképző intézeteknek ma is vitatott problémája: a tudósképzés vagy a nevelőképzés az előbbre való? Végzett hallgatóink közül egyre többen valósággal menekülnek a falusi életforma vállalása elől. Nos, itt jut megint döntőszerephez a hivatás megszerettetése, s ennek érdekében nem szabadna szem elől téveszteni: a falusi életmód megkedvelése egyedül csak a hivatásvállalás intellektuális érveivel ma sem elegendő: az érzelmi nevelésnek legalább ilyen jelentősége van! Művelődéspolitikánknak ma egyik központi kérdése a pályaválasztás. Vannak, akik ennek időpontját már az általános iskolás életkorra teszik, ami szerintem túl korai és komolytalan. A gyermek ebben a korban még nem eléggé érett egy egész életre kiható döntés hozatalára. Ebben az időszakban inkább a pedagógusnak kell arra figyelnie, mire irányul tanítványának érdeklődése, mire van készsége, adottsága, s ennek figyelembevételével kell irányítania a középiskola megfelelő típusa felé. Igen hasznosnak tartom a pályaválasztási tanácsadók munkáját. Kár, hogy még mindig nem eléggé kiépített szervezetük, kevés a tanácsadók száma, a szülők, gyermekek inkább csak az egészen problematikus esetekben fordulnak hozzájuk. Az általános műveltség alapjainak lerakása a középiskolára várna. Kérdés, mit tud ebből realizálni a diák, s milyen lehetőségek állnak a pedagógusok rendelkezésére. A tanítási órák mellett a felkészülést és a délutáni „egyéb” elfoglaltságokat is figyelembe véve egy mai középiskolás órákban lemérhető megterhelése nagyobb, mint egy felnőtt dolgozó kötelező munkaóráinak száma. Ha egy diák mindenben eleget akar tenni a vele szemben támasztott kívánal64
