Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Egy magyar újságíró töprengései

nem éppen örvendetes állítást. A két nullás kalkulusok! Azok a kalkulusok, amelyeknek az alaGsonyabb iskolatípusban többnyire a jó dukált. Karakterkínzó megalkuvás ez, ártatlan áldozatokkal járó. A kemény adót azok fizetik, akik az alsó tagozatban még egyéni látásjegyeket hordozó fogal­mazásokkal lepték meg tanítónőiket, de felsősként uniformizálták őket, s pro­dukcióikból kiirtottak minden sajátos mozzanatot. Ekkor már napjaink szemlé­letét vetítik a múltba, szajkózzák a beléjük gyúrt közhelyeket, „elemzési” elő­írásokat. Mindez felerősödik a középfokú tanintézetekben, ahol nincs mód a stílusgyakorlatokra, az írásbeli megnyilvánulás ezernyi lehetőségének felvonul­tatására, pedig enélkül valamennyi próbálkozás biztos kudarchoz vezet. Csoda-e, ha vészesen csökken az anyanyelv megátalkodott szerelmeseinek tábora, s gya­rapszik a grafomániásoké, akik szinte visszaírthatatlanul ostromolják a szer­kesztőségeket riasztóan gyatra irományaikkal, hozzászólásaikkal, leveleikkel. Ismét bekapcsoljuk a kompromisszumok elvtelenségre szoktató gombját, s fórumot teremtünk az igénytelenségnek, szembe se nézve azzal a ténnyel, hogy példatárát követésre sarkalló arzenálját kínáljuk a magyartalanságoknak. Ha X-nek lehet, akkor Y is kardcsörtetve érkezik, s mi nem hadakozunk ellene, megkapja az annyira óhajtott zöld jelzést. Ezek láttán a zsurnaliszták is lazítanak, s elhomályosul az a tüzes vonza­lom. A kényelmesség kialakítja minden kritikát visszaverő védbástyáit, s anya­nyelvűnk szerelmeseire zúdulnak a személyeskedés ágyúgolyói. Vértezetük ko- podozott, lendületük olykor megtorpan, de ők nem adják fel, mert a Sziszi- fuszok türelme és szívóssága adatott nekik osztályrészül. Azt is sejtik, merre a kiút, hol a megoldás. Ne hagyjuk őket magukra, segítsük a kis létszámú derékhadat abban, hogy végül is csak a célba, a jelképes hegytetőre görgessék azt a mondabeli, azt a mitológiai követ. Mindenütt alapozzunk a kis és nagyobb diákok — ők se nem rosszabbak, se nem jobbak valamennyi korábbi társuknál —, tekintetében felcsillanó érté­kekre, hadd bűvölje el mindnyájukat a tantermekbe visszacsalogatott Szépség. Kevesebb a magolni való. Annyi baj legyen! Az új tantervek, illetve azok fo­lyamatos korrekciói lehetővé teszik, hogy a nevelők érvényesítsék egyéniségü­ket, s ennek révén polgárjogot nyerjen az eddig meglehetősen mostohagyer­mekként kezelt gyakorlás. Erre a küldetésre persze csak az képes, akinek esztétikai érzékenysége, érettsége az egyetemi és a főiskolai felvételeiken megmérettetett és elégnek találtatott. Ma még ettől messzi vagyunk, mert ezeken a fórumokon is csak ismerethalmazt követelünk. Olyan adatmennyiséget, amelyet kellő szorgalom­mal bárki elsajátíthat. Tökéletes betűvakként is! Ne legyünk restek, fogjunk össze mindnyájan, akinek életfogytig rendelt szerelme az anyanyelv. Aknázzuk ki a rendelkezésre álló adottságokat, mert aligha létezik ennél tisztesebb misszió. Tudom, mindez nem megy máról hdlnapra, de az is tény, hogy minél ha­marabb rajtolnunk kellene, mivel a Valóság vészjelzései egyre erőteljesebbek. Nemcsak szakmai parancs ez, hanem politikai kívánalom is, mert a társadalmi demokratizmus csak akként terebélyesedhet, ha az állampolgárok mívesen, hatásosan, érzékletesen tolmácsolják mondandójukat. Kerüljenek ki végre győztesen a grafomániások kereszttüzéből a valódi írástudók, legyen fénylő az ő példájuk, mert követőik hada — jelenleg csak 62

Next

/
Oldalképek
Tartalom