Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Egy magyar újságíró töprengései

markánsra, hogy később érzékletesebben villanthassam fel Goriot apóét. Hamlet tépelődését e jelenbe transzporáltam. Cseppet sem izgatott, hogy nem ezt írták elő az akkor még igen szigorú regulák. Kizárólag a visszajelzésekre koncentráltam, ezek feltöltöttek, erőssé edzettek, miattuk készséggel vállaltam a ki- sebb-nagyobb csetepatékat. Nem lakkoztam, hanem háborogtam a korábbi fiaskók miatt, mindent keltve csak harmóniát nem.

Annyi idő távlatából visszapillantva legfeljebb a nevezetes Mikszáth-elbe- szélés hályogkovácsának magabiztosságát nem mosolygom meg az egykori ifjú nevelőben.

Majd’ két évtized kellett ahhoz, hogy minden részlet világossá váljon előttem.

Mennyi kudarc és milyen kevés tartalmi siker!

Nem is a tartozik, követel egybevetése a lényeg, hanem az, hogy egyértelműkké váltak tennivalóim. Akárcsak azoké, akik ámokfutói ugyanennek a szenvedélynek.

Ezért vagyok hálás volt főnökömnek — rég múlttá csendesedtek hajdani vitáink —, aki nyilvánvaló bakikkal megtűzdelt első egri ,,ópuszomat” hűvösen visszaadta, azzal a félre alig érthető megjegyzéssel, hogy dolgozzam át. Dühöngtem, szidtam magamban, képzettségem bástyái mögül lőttem rá nyilaimat, a képzelet segítsége révén mérgezett hegyekkel, hogy aztán szégyenkezve vall- jam be magamnak: igaza nyilvánvaló.

Emiatt nem füstölgők — immár egy évtizede — érettségi elnökként, ha a fiúk-lányok úgyszólván kizárólag az alkotók életrajzi adatairól informálnak, s irigylendő pontossággal citálják a regények, drámák tartalmát, gondoskodva arról, hogy soha el ne felejtsem őket. Nem őket korholom szóismétlészuhata- guk — a zöm mindig javíthatatlan, mert a pedagógus vagy nem akarja vagy nem veszi észre azokat —, zavaros okfejtésük, majd mindig szürke tő, legjobb esetben bővített mondatokra szorítkozó, díszitőjelzőket, érzékletes határozókat, retorikai fordulatokat szinte teljesen nélkülöző közlésmódjuk miatt. Vádoljam valamennyinket azzal, hogy a lélek ablakai nem tárulkoztak a nemesebbé okító történetekre?

Távol áll tőlem, mert meggyőződésein, hogy nem vétkesek.

Annál inkább azok, akik későn ébredtek rá, hogy irodalom- és nyelvtanításunk hosszú ideje majdhogy egészében hatástalan, hogy az arra hivatottak egy része nem a pályára való, azaz botfülűként hegedül. Méghozzá úgy, hogy tisztában sincs hátrányos helyzetével, s a szituáció komikus furaságával.

Ügy jelzem a bajokat, hogy az érvek beszélnek, ám, ha a benyomások névre szóló riportok köntösét öltik — sajnos alig akadt kivétel — rögvest vicsorog a sértődöttség, hadakozik a villogó szemű indulatosság, hogy aztán — mivel a csodák általában három napig tartanak — minden maradjon úgy, ahogy volt, vagyis vak vezessen látásra szomjúhozót.

Most könnyű a dolgom, hiszen a címekre postázott adatok felsorakoztatása helyett összképet rajzolok, s ezeket senki sem minősíti saját ingének, azaz — képletesen mondva — nem veszi magára.

Eszünkbe jut, hogy a cinkos, az elnéző hallgatás nem gyógyítja, de súlyosabbá teszi a kórt?

Ne tagadjuk: ez történt eddig, s olyannyira hatványozódtak a gondok, hogy be kell ismernünk: azonnali közbelépést, szinte bűverejü medicinát sürgetnek.

Az órákról száműzött Szépség szégyenkezve surran messzire, a dolgozatok jegyeit a liberalizmus szabja meg. De sok fiatal felvételi csődje bizonyítja ezt a

61