Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szalay István: Miért nem tudnak magyarul a diákok?
nevelése is. Nem ritka az ingerszegény környezet, ahol a pici sem érzi jól magát. — Az idő előtt közösségbe került kisgyermekek főként egymással beszélgetnek, talán innen is adódik, hogy félszavakból is megértik egymást. Bármilyen szeretettél is foglalkoznak velük, a bölcsődékben az óvodákban, nem pótolhatják a kétszemélyes anya-gyermeki kapcsolatot, amely bizony gyakran nem alakul ki még a feltételek megteremtése esetén sem. Szörnyű látni a gyermekeiket az utcán szótlanul vezető, — nemegyszer cibáló —, türelmetlen kismamákat. Lesír róluk a kérdés: — Mit kezdjek veled? Megdöbbentően fontos és érdekes egy pedagógus, — ha úgy tetszik egy fiatal anya — véleménye a gyermekpalánták nevelési hiányosságairól, amely szerint, meg kellene tanulni anyának és apának lenni... Visszatérve az iskola, közelebbről a középiskola falai közé, itt is nagyító alá kerülnek gondjaink: Kelemen Zsigmondné széles körből szerzett tapasztalatai ezen a szinten is kiemeli a tankönyvi hibákat: — A középiskolai tankönyvek főleg ideológiai szempontból kifogásolhatók. Sok a polgári jellegű anyag és helytelenül közelítik meg gyakran a marxista esztétikának megfelelő alkotásokat, vagyis nem mindig a legalkalmasabb műveket emelik ki. A tankönyvi szöveg szövevényes, tele idegen kifejezésekkel, amelyeket a tanulók nem értenek meg. Így a II. gimnáziumi osztályban forgalomba levő tankönyv úgyszólván használhatatlan, de különösen a kétkezi munkáskörnyezetből jövő tanulók számára érthetetlen, „magas”. — A tantervet mindig is az átlagos szinthez igazították, nem kis tudósoknak készült! Tankönyveink sajnos, a munkaeszköz-szerepüket nem töltik be. Megviselik, túlterhelik a tanulókat, próbára teszik a tanárokat. Ígérik, hogy a szerzők majd átdolgozzák a tankönyveiket. Mikor? És egyáltalán miért így írták, illetve adták ki? — Csak látszólag szűk szakmai probléma a tankönyvek, tantervek hibája. Belőlük fakad ugyanis a túlterhelés, a maximalizmus, az időhiány, a rohanás, az, hogy az órákon — főleg a magyar nyelv és irodalom órákon — nincs idő beszélni, vitatkozni, észrevéttetni, közösen megbeszélni valamit. Ezek sem újonnan felfedezett gondok! Vannak, léteznek már évek óta, megváltoztatásukon az illetékesek „gondolkodnak”. A szaktanácsadók a tanulók beszédkészségének hiányát abban is látják, hogy éppen a magyar nyelv és irodalomórán, ahol beszélni és beszélgetni kellene, gyakorolni, művelni anyanyelvűnket, szinte elképzelhetetlen időhiány miatt a beszélgetőórák beállítása. Az irodalomóráknak nincs hangulatuk, érzelmileg nem tud elmélyülni sem tanár, sem tanuló. A szaktárgyak esetében a tanulók szaknyelvet használnak. Kialakul az argó egy változatának megfelelő sajátos nyelv. A magyar nyelv és irodalomban is rengeteg az új terminológia, amelyekre legfeljebb egyetemeken lenne szükség. A visszaszorulóban levő tesztfelelés, a magas létszámok miatti röpdolgozatok sem segítik elő a beszédtanulás lehetőségét. A középiskolai tanárok véleménye szerint, tanulóink mind kevesebbet olvasnak! Örülnek, ha a kötelező olvasmányokat átlapozzák. Kelemen Zsigmondné felmérése szerint, azok a tanulók, akik egyetemeken akarnak továbbtanulni, még kevesebbet olvasnak, mint azok, akik nem tanulnak tovább. Nincs idejük, hajszoltak, éjjel is készülnek a felvételire. Szórakozásra, kikapcsolódásra, ifjúköri örömökre jelentős részük alig gondolhat. 58
