Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Sárhegyi István: Szakemberek a magyartalanításról

európai kis ország. S a világ megértéséhez hozzátartozik, hogy a gyerekek ne csupán egy szűk, nemzeti literatúra — legyen az bármily értékes — keretein belül gondolkodjanak, hanem tágabb összefüggésekben. Sokféle funkciót kell tehát ellátnunk, méghozzá úgy, hogy az objektív feltételek korántsem szívde- rítőek. Tény: az oktatásügyre fordított közelmúltbeli szellemi és anyagi energiák elégtelensége most érezteti negatív hatását.

— Azért, hogy a jóról is beszéljünk... Egyfajta kedvező szemléletbeli változásnak is tanúi lehettünk az elmúlt esztendőkben.

— Valóban. Egyre inkább teret kap az irodalomtörténetnek egy olyan újkeletű felfogása, amely a tárgyat esztétikai szempontok alapján közelíti meg. Persze ennek is vannak ellenzői, akik azt állítják, hogy gimnáziumainkban így öncélú esztétizálás folyik. Ez nem igaz. Ha valaki kezébe veszi az új tankönyveket — függetlenül attól, hogy ezeken is lehet még javítani —, rögtön megérti, mit sugallnak: azt, hogy az irodalom művészeti tárgy. Emellett hirdetik az emberrel, a világgal való szoros kapcsolatot.

— Ez az említett váltás mennyiben jelent nehézséget a pedagógusok számára?

— Mi, akik tanítunk — s ez érvényes a legfiatalabb generációra is — egész másképpen tanultuk az irodalmat a gimnáziumban, illetve a főiskolán vagy egyetemen. Mikor az új könyvekkel ismerkedtünk, egy seregnyi dolgot kellett átértékelnünk magunkban. Pszichológiai oldalról nézve: az eddig — esetlegesen — hitelesnek vélt ítéleteinket, véleményeinket kellett felülvizsgálni, azaz az új tényeket elhelyezni gondolkodásunk rendszerében. Az ilyenfajta szembesülés — túl azon, hogy konfliktusforrás lehet — rendkívül fárasztó és időigényes. S az idő a legkevesebb... Jogos követelmény velünk kapcsolatban, hogy rendelkezzünk kiváló szakmai felkészültséggel, tudományos érdeklődéssel. Igen, csakhogy eközben a legérdektelenebb adminisztrációs feladatok tömkelegével kell megbirkóznunk.

— Gyakran emlegetik manapság a humán műveltség fontosságának, a humán tudományoknak a visszaszorulását...

— Szerintem nem perdöntő, hogy a hierarchiában ezt a részt alul vagy fölül találjuk-e. A reálszakosoknak hallatlan előnyt biztosítanak a társadalmi körülmények, az igények. Gondoljunk csak a pályaválasztásra ... A matematika, a fizika majd’ mindenütt felvételi tárgy. Ez már eleve teljesítményérdekeltséghez vezet az ifjak körében. A fiúk és lányok nem szeretik jobban a matematikát, mint az irodalmat, nem foglalkoznak vele többet, hiszen hányu- kat kell korrepetálni a felvételi előtt...! Ha a tanár ma azt akarja, hogy a gyerekek olvassanak, foglalkozzanak intenzívebben az irodalommal, akkor szinte heroikus erőfeszítésekre kényszerül. Szemléletváltozás szükségeltetik a családokban és másütt is. Az lenne az igazi, ha a tudásnak tekintélye, becsülete, értéke lenne. Valaha ezzel nem volt baj. Mert milyen óriási fegyvertényt jelentett egy-egy jónevű gimnáziumba bekerülni... S még valami: nagyon- nagyon jó pedagógusok kellenek. Ez az alapkérdés.

— Ezek szerint nincsenek . ..

— Nézze, most hallottam egy döbbenetes számot a Tv-híradóban. Csak a fővárosban több mint kétezer tanár hiányzik. Itt már nem a minőségről van szó, hanem arról, hogy legalább valaki — bárki bemenjen órát tartani. Lényeges a továbbképzés. De nem az — bár még ilyen sincs —, hogy a kollégák kéthavonta beülnek valamely oktatási intézmény termeibe, s ott végighallgatnak egy kétórás előadást. Meggyőződésem, hogy az lenne a célraveze51