Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Sárhegyi István: Szakemberek a magyartalanításról
tő, ha egy tanár — hét-nyolc évente — hat hónap tanulmányi szabadságot kapna. Ennek felhasználását ellenőrizni kellene. Csakis ez a forma adna igazi kikapcsolódást, jelentene kilépést a mindennapok monotóniájából. — Milyennek képzel el egy jó irodalomtanárt? — Szubjektív dolgot mondok. Ügy hiszem, azért is kicsi a vérbeliek, az igaziak száma, mert itt szükségeltetnek bizonyos kvalitásbeli feltételek. Ilyen kívánatos tulajdonság például a tudás, az intelligencia, a művészettel, az élettel szembeni fokozott érzékenység. Még egy — ugyancsak vitatható — tapasztalatomról szólok. Ha egy irodalomtanár tapintatlan egy gyerekkel szemben — s ez türelmetlenség vagy más ok miatt előfordulhat nap mint nap —, akkor ez kihat a tanulandó anyagra is, ugyanis az eredményes munkának itt alapvető feltétele a sajátos hangulat, a magával ragadó légkör. Az is érdekes, hogyha egy lánnyal vagy fiúval vitázik az ember — mondjuk arról, hogy miért szeresse az irodalmat, miért tekintse X művet jónak, amazt pedig rossznak —, akkor rögtön úgy érzi az illető, hogy ezzel a személyiségébe avatkozom. Ha valamelyiküknek felrovom a rossz ízlését, örökre megsértődik. De senki sem őrről meg azért, ha hármast kap matematikából. Ügy látszik, az nem szégyen kérdése ... — Mik azok a célok, amelyeket el lehetne — el kellene — érni a gimnáziumi magyarórákon? — Az, hogy a gyerekek minél többet olvassanak, aztán az így kapottakat képesek legyenek értelmezni. Továbbá az, hogy — az irodalom segítségével — bizonyos értékek életszükségletté váljanak számukra. Ezek reális elképzelések. Még akkor is, ha tudván tudjuk: nem lesz mindegyikük számára egyformán fontos az irodalom. — S pillanatnyilag hol tartunk ezekhez a célokhoz képest? — Nem tudom, mennyit olvasnak diákjaink, de szerintem nem eleget. Jóllehet, ez erősen függ a lakóhelyi környezettől, a családtól, a tanári kartól s — mindenekelőtt — az adott pedagógustól. Talán veszélyes az egyes személyiség szerepét ennyire hangsúlyozni, ám így látom. S éppen azért kell gyorsan megteremteni a kedvezőbb feltételeket, hogy ezek az esetlegesen kiváló egyéniségek ne fáradjanak bele, ne adják fel idő előtt... Dr. Horváth Tamás, az OPI munkatársa, a középiskolai anyanyelv tantárgy gondozója: — 1978 nálunk is mérföldkő volt. Egyfelől érezhető ez a dokumentumokban, másfelől — s ez a fő — az iskola társadalmi környezetében. Lényeges, hogy az új tantervben már nem az ún. koncentrikusan bővülő anyanyelvoktatást találhatjuk, magyarán azt, hogy a leíró nyelvtan — bizonyos képességek fejlesztéséhez kapcsolódva — megismétlődik a felső tagozatban, majd a középiskolában. — Most — többé-kevésbé — lineárisan szerveződik az anyag. Tehát az egyes elemek nem kerülnek elő újra. De ha mégis, akkor teljesen másként. Vegyük sorba! A gyerekek alsós korukban — a szövegértési és alkotási képességek kialakításába ágyazva — elsajátítják az írást és olvasást —, mint új kommunikációs technikát — szemben az eddig gyakorolt hallott-beszélt móddal. Ezek a meghatározók, de már itt felbukkannak a leíró nyelvtan egyes részei. A felső tagozat ez utóbbiakat foglalja rendszerbe. A középiskolában pedig a grammatika beépül a kommunikáció-elméletbe, illetve a szövegtanba. Nincs tehát újratanítás . . . — Ügy vélem, teljesen jogos társadalmi igény, hogy a pádból kikerülő fiatalok minden nehézség nélkül tudjanak szövegeket megérteni és alkotni... 52
