Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szűts Gábor: Tavasz Stockholmban (novella)
amint a kuplungtárcsa hozzátapadt a lendítőkerékhez. Olyan erő volt a motorban, hogy két teli busz utasait is el tudta volna dönteni egy hirtelen indulással. Olyan megbízható ereje volt, mint egy középsúlyú birkózónak, aki már felküzdötte magát az első osztályba. Jóleső volt a rándítás a busz leghátsó ülésén, ahol a sarok le volt kerekítve, s az ablakon előre, oldalt és hátra is láthattam. Meleg volt. Levettem a kalapomat és a sálammal együtt begyömölszöltem a sporttáskámba. Dohány — jutott megint az eszembe. Mi bajom van nekem a dohánnyal?? Éppen itt, kétezer kilométerre otthonról? Munkába menet! Március huszonötödikén, a születésnapomon. Miért pont a dohány, amikor álmos vagyok, s a dohányt itt tobaknak nevezik. Igen, ott is áll a sarki trafik cégtábláján: Tobak. Többek között svédül is így hívják a dohányt: Tobak. Kezdetben igen furcsán hatott ez a nyelv, de idővel megszokja az ember, sőt meg is szereti. Nem is lehetne e hűvös, szenvtelen, de alapjában véve ártatlan, jó emberek nyelvét nem szeretni. Persze olyasmi, mint a dohány, itt nincs. Már- minthogy „n” és „y” egy szó végén, egyszerre, egymás után! Vagy akár a közepén. Itt nem lehet nyögni, nem lehet kunyerálni s nem lehet a banyákat nyanyáknak nevezni. A henyélésről nem is beszélve. Nincs nyugi, de van hidegvér. S a lovak nem nyihognak. Vannak viszont holmik, amik egyenesen elnyűhetetlenek. Állami nyűvesztő nincs. Persze maszek se. Nyeg- léskedni nem lehet. Nyafogni meg nem szokás. Nincs Nyíregyháza, a nyár rövid, és akkor is csak nyeszlett. Nyelni lehet bőven, és kell több, mint eleget. Nyim-nyám ember nem jut semmire, csak ha nyal, de mert nincs nyö-betűje, nem nyalhat, csak alhat, mert a nyalizást itt alig-alig ismerik. A busz kerekei nem nyikorognak, s nem nyúlnak a más holmijához... ha az kevesebbet ér egy nyaksálnál. Mégcsak az lenne a mókás, egy olyan jó magyar nyö-betű a svéd krix- kraxok között. Azt mondják, akkor tud az ember jól egy idegen nyelvet, ha azon számol vagy káromkodik. Hát, káromkodni lehet elég jól. De nem elég ízesen. Olyan szó meg — mint a dohány — egyszerűen nincsen. A dohánynak íze van, akár ha csupán szó, akár ha dohány. Mert hát például, amikor Ferkó Feri lett, s még inkább akkor, amikor már Ferenc volt, azt kérdezte tőlem: — Van dohányod? Kérdése természetesen felesleges volt. Nekem mindig, mindenkor volt, és van dohányom. De nemigen szeretek kölcsönadni. Még neki se. Nos, nem azért, mert attól félek, hogy elszívja, mert azt nem tenné meg. Ferenc ma nemcsak technikai zseni már, de tisztában van az élet sok más oldalával is. Esze ágába se jutna, hogy a tőlem kölcsönzött dohányt elszívja. Alighanem nőre kell neki, mert Ferenc örökké pénzzavarral küzd. Hiába megy trafikba, ott csak tobakot kap. Feltéve, hogy van dohánya. Magas, szőke ember kelt fel mellőlem, s be kellett húzza a nyakát, hogy be ne verje fejét a busz tetejébe, pedig a busz is svéd volt. De beverte, és mégse nyafogott — nyövel —, mert itt — mint mondtam — nem szokás. Kinéztem az ablakon. A közlekedési lámpák tilosat jeleztek. Az utcakereszteződésben csüggedten állt a járművek rengetege a lassan szitáló, apró szemű esőben, ami nem is eső, hanem inkább valami ködféle volt, esői 44
