Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Szűts Gábor: Tavasz Stockholmban (novella)
becsvággyal. A kipufogók dacosan pöfögtették fehéres gázukat a mögöttük levő kocsik pofájába. Ügy viselkedtek, akár az emberek. Az egyik kocsi már szedte is elő a zsebkendőjét, hogy köhögjön. Finomabb kocsi volt. Egy Jaguár. Aki nem akarja, ne higgye. Volvo, Saab, Fiat, Folkszi, Opel, Saab, Volvo, Volvo, Volvo, Televe..., a többi betű már nem látszott a híg latyaktól a narancsszínű kocsin... s DOHÁNY ... Fiat, Saab, Volvo. A lámpa pillanat alatt zöldre váltott. A farmotor felbúgott alattam. Erős rántás után elindult a busz. Én meg hátrafordultam, mint akibe villám csapott bele. Még nem volt késő. A telefonművek narancsszínű kocsiján a híg maszatba karnyi vastag betűkkel, nyomtatott nagybetűkkel oda volt mázolva: DOHÁNY. Igazi nyö-vel a végén, s magyarul!! Itt! — otthonról távol — kétezer kilométerre egy igazi magyar „ny”- betű. Rendesen odamázolva! Még a vessző is rajta volt az „án”-n. Nem ám dohány, vagy dohán —, hiszen így hívhatnak akármit —, hanem rendes, szabályos dohány! Jobbra dőlt a vessző rajta, annak rendje-módja szerint. Lassan leszálltam én is, s átmentem egy hófoltos, hűvös, alig ébredező parkon. Az egyik bokor tövében, annak déli oldalán, pár szál fű szenrtelen- kedett. Zöldek voltak. Meglassítottam lépteimet, gondoltam, lehajlok tavaszszagért. De körülnézve láttam, hogy jönnek utánam. Hirtelen megfordultam, mint aki elfelejtett valamit. Megvártam, míg eltűnnek a mögöttem jövők, engem ne lásson senki tavasz-szagot lopni. Még azt hihetnék, hogy felülről akarom szagolni a ibolyát. Vagy tán, mert volt valami komikusán esetlen a mozgásomban, hogy bokrot akarok lopni. A közeli telefon-trafó úgy búgott, mintha a galambokat akarná utánozni. Hej!, még a végén madárcsicsergést is kapok. De jó, hogy ma születtem, — gondoltam már vidámabban, s behúzott fejjel nagy óvatosan megközelítettem a bokrot. A trafó mellett meg éppen lefékezett egy autó, s a vezetője nagy hirtelen kiugrott a kocsiból. Ismét megálltam, megmerevedtem, megpróbáltam úgy tenni, mintha ki- szuperált közlekedési lámpa vagy más ilyesmi lennék. A férfi tétovázva felém fordult, mint aki valamit mondani vagy kérdezni akar. Arca nem volt hosszúkás, négyszegletes volt, erős pofacsontokkal, gondoltam megelőzöm. — Jó reggelt! — köszöntem rá teketóriázás nélkül mindjárt magyarul. Dadogni kezdett, mint aki nem érti. Sikerült meglepnem. — Ho-ho-hogy-hogy? — Nézzen oda — mutattam a kocsijára. Visszafordult. DOHÁNY — olvasta a mázolmányt, s elvigyorodott, mint aki most ért csak meg. — Az éjjeles sofőr... a váltóm ... — Az is magyar? 45
