Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Jobbágy Károly: Negyven év egy nyelv sugárzásában, avagy hogyan tanultam meg oroszul?

ért a meleg holmikat eladtam, temettük. Micsoda temetés. Előző nap kimentünk a temetőbe, és csákánnyal kivájtuk a sírgödröt. Másnap kihúztuk a deszkaládát egy kiskocsin, de mire a sírhoz értünk, az elolvadt hólétől vízzel volt teli. Nem volt edényünk, amivel kimerjük, a tábor több kilométerre tőlünk. Már esteledett. Ásóval fröccsköltük ki a vizet, de mindig visszafolyt. Rátettük a koporsót, úszott, mint egy csónak. Akkor ott a sírnál elővettem a Magvetőt és felolvastam a Halotti beszédet: Látjátok feleim szümtükkel... felfeszítettük a hevenyészett ládát, hogy belemenjen a víz, így lemerült (félig), s mi kapartuk rá a földet, sarat, és siettünk haza, mert este már újra fagyott és fáztunk. De a nyelvkönyvben már „irodalom”-ra találtam, kis Tolsztoj-elbeszélésre, Puskin Anyegin-részletre (Tatjána levele). Tjucser-ver síkére, Nyekrászov rövid versére. Ezeket tanultam meg könyv nélkül. Már sok mindent értettem, és sokat el is tudtam mondani.

1947 nyarán úgy volt, hogy hazakerülök. Mármarosszigetig el is jutottam, de a nálam megtalált verseim miatt a határról visszavittek büntetőtáborba, (ez külön regény) előbb Lvovba, majd Kijevbe. Én mindenesetre folytattam az orosz nyelv tanulását, még erősebb ütemben, mint eddig. Üjra írtam szótáraimat, tanultam a szavakat. Egy politikai tiszttől kértem valami olvasnivalót, ő a Novoe Vremja egy mellékletét adta, ebben a háborús bűnös német tisztek kihallgatási jegyzőkönyvei voltak. Ezt szótáraztam ki, ilyen szavakat, mint század, ezred, felderítés, géppuska, golyószóró, aknavető... stb. Pihenőben, amikor a szavakat tanultam, az őr elvette a szótáramat, belenéz, nyakonragad, gyerünk a parancsnokhoz! S büszkén jelentette, hogy kémet fogott. Alig tudtam magam kimagyarázni, de ez is beszélgetési gyakorlat volt.

A kapott magyar—orosz szótárral nem sokat értem. Orosz—magyar kellett volna. A kijevi bunkertáborban megláttam egy magyar tisztnél, moszkvai kiadású, kötött, szép szótár volt. Eladja, hogyne, száz rubelért. Ez régi rubel volt, de akkor is, számomra óriási összeg. Nem mondtam le róla. Már nem emlékszem rá pontosan, de körülbelül három héten át eladtam a nékem járó ennivalót, naponta egy levest és 20 deka kenyeret tartottam meg. Negyven deka kenyeret, kását, cukrot, vajat, mindent. Ügy éltem, mintha szigorítottra ítéltek volna, de még az is csak hetenként kétszer kap ilyen keveset enni. összegyűlt a száz rubel, én indultam volna a könyvért, fel akartam kelni (akkor nem dolgoztam), s nem tudtam felállni. Olyan erőtlen voltam, hogy csak támolyogtam, a barakok falába kapaszkodva vonszoltam magam a szótárért. Amikor megvolt (ma is megvan), nyúltam egy kölcsönbe kapott Kresztomátiáért (szöveggyűjteményért), s kezdtem olvasni Gorkij: Éjjeli menedékhely című drámáját. Csoda történt. Szótárral feltárult egy rejtett, ragyogó világ. „Rádoszty maej zsiznyi!” (Életem öröme), mondja egyik szereplő kedveskedve valakinek, én sírva borultam rá a könyvre. Megérkeztem. Ez a nyelv már az enyém.

De még nem volt vége. Mégis csak hazaérkeztem, azonnal beiratkoztam az egyetem esti tagozatára. Munka mellett tanultam, ó-egyházi szlávot Knye- zsa professzortól, grammatikát Baleczki Emiltől (az ő óráin én voltam a császár, hiszen meg tudtam különböztetni a szavakat egymástól, s úgy tűnt, hogy értem is, de amikor megérkeztek Moszkvából a szovjet professzorok, megalakult a Lenin Intézet, s ott Fomin kétórás előadást tartott dialektikus materializmusból, Krajevszkij a pulpitusnak dőlve az orosz irodalomról adott elő, döbbentem rá, semmit nem tudok. Néha villant fel egy szó. Csoportunk nagy része lemorzsolódott. Volt egy lány, aki sírva felállt és elment, többet

24