Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - TUDOMÁNYOK TITKAI - Lőkös István: Turgenyev-recepció Kelet-Közép-Európában
hogy milyen mély benyomást tett Vajanskyra a Turgenyev által ábrázolt közép-oroszországi táj, hogy alighanem ennek hatására vállalkozott az erdőkkel és hegyekkel borított, a mai Nyugat-Szlovákia területén levő vidékek szépségeinek művészi ábrázolására. Vizsgálódásaink szempontjából talán az a tény sem hanyagolható, hogy Vajansky novelláinak és regényeinek hősei nagyrészt nemesek, következésképp a nemesi életforma hordozói, s hogy a nemesi élet ábrázolásának hangulati elemei is sokszor a turgenyevi próza inspirativ hatására vallanak. És ezzel voltaképpen már tárgyunk egyik alapkérdéséhez érkeztünk, a fenti példák alapján ugyanis a kérdés sajátosan kelet-közép-európai tipológiai párhuzamaira kell felfigyelnünk. A horvát Djalski, a szlovák Vajansky, s a magyar Krúdy Gyula egyaránt egy letűnő társadalmi réteg, a nemesség életformáját, alkalmasint enerválódását, elfáradását írta meg a Turgenyevtől kölcsönzött írói szemlélet és művészi eszközök adaptációja révén. Djalski a letűnő zagorjei világ „nemesi fészkeinek”, Vajansky a szlovák nemesség elnemzetietlenedésének, Krúdy pedig egyrészt a nyírségi magyar dzsentri illúziókra épített létformájának, másrészt ,,a régi Magyarország megszépített ábrándjának” (Diószegi András szavai) szépírói krónikáját írta meg. Hozzá kell tennünk: ez az adott társadalmi valósághoz való írói viszonyulás sajátos és összetett. Nem lehet például kizárólagosan a letűnő nemesi világ iránti nosztalgikus megnyilvánulásnak tekinteni. Némelykor az elutasítás, a tagadás a meghatározó elem benne, máskor viszont az eszményítés szándéka. És ez utóbbi — elsősorban Djalski és Krúdy esetében — már egy másfajta kritikai alapállással is párosul. A múlt század első felének és derekának nemesi létformájából a még értékes elemeket mutatják meg — szembeállítva azt a jelen valóságával. Azzal a valósággal, amellyel Djalski is, Krúdy is konfliktusba került, s amelyet valamilyen módon mindegyikük elutasított. Alighanem elegendő Djalski hivatalnok pályájának viszontagságaira utalni. A horvát prózaírás e kiválósága hivatalnokként próbált magának biztos egzisztenciát teremteni, ám a Khuen-Héderváry bánsága idején burjánzó bürokratizmus szellemet nem tudta vállalni, előbb közvetlen feletteseivel, később magával a bánnal is ellentétbe került, aminek végeredménye az önmaga vállalta kényszernyugdíj lett. Nyugalomba vonulásával, majd írásaiban a szülőföld régi hangulatainak, békességének, nyugalmának, harmóniájának felidézésével valójában ugyanúgy korának társadalmi valóságából való szecessziós kivonulását manifesztálta, mint a magyar Krúdy Gyula, aki a különc típusának jellegzetes változatait (Szindbád, Rezeda Kázmér, Alvinczi Eduard) megteremtve tagadta meg a századforduló magyar nemesi világát. A Turgenyev kelet-közép-európai befogadását dokumentáló példák nyilván tovább szaporíthatok, ám hisszük, hogy a felsoroltak együttese is elegendő bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Turgenyev korán és gyorsan meghódította Európának ezt a terrénumát is. A továbbiakban épp ezért röviden arra teszünk kísérletet, hogy néhány kelet-közép-európai irodalmi példa párhuzamba állításával világítsuk meg e recessziós folyamat jellegét, néhány tipológiailag közös jegyét és eredményét. Az eddig vázoltakból is kitűnik: a horvát, a szlovák és a magyar kompara- tisztika külön-külön már tisztázta, mit jelentett a Turgenyev-életművel való találkozás a horvát Sándor Ksaver Djalsi, a szlovák Svetozár Húrban Vajansky, a magyar Krúdy Gyula számára. Elhanyagoltnak látszik viszont annak a kompa- ratisztikai szempontból fontos kérdésnek vizsgálata, hogy az egyes kelet-közép- európai írók Turgenyev-élményében, Turgenyev művészetéhez való viszonyában, a Turgenyev-próza elemeinek recepciójában vannak-e tipológiai párhuzamok? Felvethető például az a kérdés: vajon a Turgenyev-próza értékei iránti 60
