Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Rákosné Ács Klára: Az "írástudás" becsülete
• Vélemények kereszttüzében Rákosné Ács Klára Az „írástudás” becsülete Országszerte nagy érdeklődést keltett Rákosné ^4cs Klára: Vallanak a betűk című könyve. A kiváló szakember eredményeit jó néhányan méltatták, de érték a szerzőt értetlenségre valló támadások is. Szerkesztőségünk öt szólaltatja meg, minden érvnél beszédesebb írását közli. A tamáskodók felvilágosítására. A Magyar Nemzet 1985. július 5-i számában Írástudók felelőssége címmel „interjú” jelent meg Vallanak a betűk című munkámról. Nem feladatom itt, hogy nyomozzam, hogyan oszlik meg a felelősség „kérdező” és „felelő”, „(búza)” újságíró és Kosáry Domokos professzor között az ott leírtakért (Ezt majd elvégzik az erre hivatottak), csupán azzal a kinyomtatott szöveggel foglalkozom, amelyet a tekintélyes napilap útján százezrek olvashattak, s amely nemcsak a pszichografológia hitelét igyekezett sportszerűtlen módon rontani, hanem szakmai és emberi becsületemben is — a rágalmazás szintjén — súlyosan megsértett. A pszichografológiának Magyarországon nincs katedrája (bár külföldön számos egyetemen van, s nálunk hosszabb ideig magának a pszichológiának sem volt), ahogy az 1951-ben megszüntetett Magyar Irástudományi Társaságnak sincs utóda; ilyenformán ezt a tudományágat, illetve vizsgálati módszert nálunk ma is az „eretnekség”, a „babona”, „okkultizmus”, „irracionalizmus” gyanúja lengi körül ahogy a legtöbb ismeretlen dolgot. (Jellemző, hogy a cikk nem titkolt rosszhiszeműséggel az asz- taltáncoltatással akarja egy szintre alászállítani az orvosi diagnosztikában is régóta sikeresen alkalmazott pszichografológia becsületét, amikor ezt írja: „Maholnap a tudomány nevében idézik majd meg Hannibál szellemét, hogy kopogja ki az asztal lábával, hány elefánt kelt át az Alpokon”. Ez nem a tárgyilagos' bírálat stílusa, hanem azé az intoleranciáé, amelyre a Kiadó előszava utalt. (Márpedig az új „eretnek” tanok mindig ki voltak és vannak téve a támadásoknak s bevett, elfogadott tételekkel s módszerekkel szemben, könnyű rájuk húzni a csúfondáros papirsüveget, a szégyenköntöst, — míg évek, évtizedek múltán, utólagosan igazolják, „rehabilitálják” az új tanokat, módszereket s alkalmazóikat, amint a történelemből tudjuk. Az „interjú” dilettantizmust és manipulálást említ munkásságommal kapcsolatban, hogy csak a legsértőbbeket említsem. Válaszomban szeretném leszögezni: a kutatás számára az úgynevezett „történeti grafológiát” (bár e kifejezés nem pontos, mivel jelenkoriakról is készülhet elemzés: ezért használom könyvemben a nemzetközileg ismert „pszichog- rafológiát”) a legrangosabb hazai tudományos testület: a Magyar Tudományos Akadémia egyik intézete, a Történettudományi Intézet megbízásából kezdtem el művelni a 60-as évek végén, a történész kutatók legnagyobb érdeklődésétől és elismerésétől kísérve. Így jelent meg az analizálásokon résztvevő Benda Kálmán tudományos főmunkatárs tanulmánya 1974-ben a Levéltári Közleményekben, Egy új forrástudomány: a pszichografológia címmel. Ugyancsak ő hívta föl a figyelmet 1970. októberében a Magyar Tudományos Akadémia XVIII. századi kutatócsoportjának debreceni konferenciáján munkám eredményeire: felszólalása nyomán kerestek meg az irodalomtörténészek is eligazítást keresve s kapva — kérdéseikre. A cikk a dilettantizmus egyik jelét látja az olyan „sztereotip kifejezésekben” is, mint a látászavarokra utaló gyakori megállapításaim. Ehhez tudni egyrészt, hogy a rövidlátás vagy az asz- tigmatizmus legszembetűnőbben kiütközik a kézírásban, másrészt azt, hogy a régi időkben nemigen használtak még szemüveget, tehát jóval több az ilyen látáshiba. Különösen az általam fölismert asztigmatizmust igazolta az orvosi vizsgálat abban a kísérletsorozatban is, amelyet dr. Szokolai András főorvos részére harminc betegről készítettem egy holland gyógyszergyár (Enzypham B. V.) 70
