Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Emlékezés Max Jacobra
Dénes Zsófia Emlékezés Max Jacobra Páris temetői közül az ivry-i a legszegényebb. De egyben a legkevésbé polgári díszletű. Ott nem találunk érzelmes és ízléstelen kőemlékeket — sírkőfaragó-közhelyeket —, sallangos és patetikus családi gyászt, mint Páris híres temetőiben. Viszont a történelembe ez a temető épp mostanában vonult be. A náciuralom nyolcszázötvennégy agyonlőtt áldozata nyugszik ott francia zászlós hantok alatt. Közelükben rengeteg olyan halott, akit a németek nem különböztettek meg golyóval, csak éppen halálba küldtek. Ezek között alussza örök álmát Max Jacob. Sírját kavics fedi, hantja körül fémkeret. A névtáblán ott a neve és az évszám. 1876—1944. Tökéletesen illik Max Jacob- hoz ez a sír. A szomszédos parcella már az agyonlőtteké. A francia újirodalom egyik legérdekesebb és legszínesebb alakja volt Jacob. Bretagnebau Quimperben született szegény zsidószülőktől. Egyik prózaversében elmondja, hogy családjában szabók és orvosok váltakoztak. Középiskolái elvégzése után a párizsi egyetemen bölcsészeire iratkozik be, mégsem lesz belőle tanár, hanem művész. Ő maga egyik halála után kiadott könyvében ekképpen jellemzi pályafutását: „Nevetek ha elgondolom, hogy tizennyolc éves koromban zongoraművésznek tartottak, harmincéves koromban tudósnak, negyvenéves koromban regényírónak, ötvenéves koromban festőnek; hatvenéves koromban költőnek és ma, hatvanöt éves fejjel, a „művészet szolgájának” mondanak. Nos, mindenki csalódik; mert semmi sem vagyok, csak egy dohánynélküli dohányos”. Ez az önítélet első pillantásra fintornak látszik, pojáca-bukfencnek, afféle mosolyogva-gyilkos gúnynak, amely mindig is jellemző volt Jacobra. De több annál. Benne van egyéni meghasonlott-volta és titkos töprengése azon, hogy ő ugyan lényegében lírikus költő, de túl kevés érzelmi felszereltséggel és mindig felülkerekedő intellektussal. De akárhányszor gyermekien naív — és népi egyszerűségbe menekül, mégis amit kifejez, az a legárnyaltabb, bensőséges tartalmat hordozza. Viszont ez az alázat és szigorú önmérlegelés nem veszi tekintetbe, milyen ösztönösen ért ő mindenhez, ami művészet, milyen tévedhetetlen ízléssel méri le minden területen a művészet határait, milyen feszülő életerővel és kitörő vidámsággal végzett ő maga úttörőmunkát, mikor a század elején arra került sor, hogy az új művészek a különböző, elposhadt regényességnek véget vessenek, és az antiromantikus forradalom kibontott szárnyakkal és ihlettel valóban megindult Picasso és Apollinaire zászlói alatt. A harmadik tehetség, amely kiállt a maga teljesítményével a művészetforradalom első rangsorába, szorosan Picasso és Apollinaire mellé, aki „kubista” meséket, verseket és prózaverseket dobott az elámult és felfigyelő közönség elé, az Max Jakob volt. A francia művészet újjászületésének Apollinaire-el és Pi- cassoval együtt ő lett egyik elindítója és éltető forrása. Jan Cassou költő és esztéta így emlékszik meg Max Jacob bemutatkozásáról: „Rendkívüli művészet született meg akkor, olyan irány, amely minden ki- készítettséget elutasít, s oly tudós költészet, hogy gyermekdednek látszik. Kérlelhetetlenül szigorú jó ízlés jelentkezett benne, szatíra, mely minden fegyvert felhasznál; szarkazmust s az utca románcait, tettetést és paródiát és — mindennek betetőzésül — öngúnyt. Mindent újból mérlegre kellett tenni, 5
