Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Emlékezés Max Jacobra
és miközben a győzedelmes csörgősapka csábított, hogy perdüljünk táncra a romok felett: új szépség nyilatkozott itt meg, vonalvezetésben finom és tiszta szépség, ahhoz hasonlatos, amely Satré zenéjéből szól, vagy a vámőr- Rousseau részletező és alázattal rajzolt faleveleiből.” (Cahiers du Sud, 273. szám „Adieu a Max Jacob.”) 1903-ban írta megj Max Jacob első könyvét, „Kaboul király és Ganvin kukta” történetét. Gyermekeknek szánta, de felnőttek élvezték elsősorban a kukta főztjének királyi jó ízét. Hétévi „aranyhallgatás” után jelenik meg „Saint-Matorel” című „misztikus és burleszk” regénye, melyet Picasso illusztrál. Ezt bretagnei dalok gyűjteménye követi (La Cote 1911.). Egy évre rá újabb Matorel-történetek; ezt a könyvét a „fauve”-ok; „vadak” vezére, André Derain illusztrálja. Jacob képes első kiadásai ma igen ritkák és igen értékesek. Negyedik könyvét, azt, amely híressé tette Le Cornet a Dés-t, voltaképp már jóval a háború kitörése előtt kezdte írni, de a háborús könyvkiadás nehézségei miatt csak 1917-ben jelenhetett meg. Le Cornet a Dés (ugyancsak prózában írt versek gyűjteménye), ahogy a francia esztéták ezt manapság leszögezik: az első századnegyed legjelentékenyebb francia könyvei közé tartozik. A kubista irodalomnak valósággal kiindulópontja, annak az iránynak, amelyből utóbb a „dada”-mozgalom, majd ennek leszármazottja, a „szürrealizmus” keletkezett. Ütmutató- és nevelő hatása az új, antiromantikus írónemzedékre szinte felbecsülhetetlen. „Le Dornet a Dés című könyvében Max Jacob a legragyogóbb győzelmet aratta önmaga felett” — írja róla Léon Gabriel Gros műbíráló „Tartuffe a dit vrai” című tanulmányában (1945.) —, „ha itt sikerült neki nyelvünk legtökéletesebb prózaverseit adnia, ezt azzal érte el, hogy el tudott jutni a tárgyilagosságig. Kísértetei, melyek képzeletének városát látogatják, nemcsak az övéi, hanem egyben korunk és utcánk fantomjai, ugyanazok, amelyek egy napon őt magát is megölték.” Ezzel a könyvével zárul le Jacob beérkezése, „rus de Ravignan”-i korszaka, a montmartrei utcáé, ahol sötét udvari szobában, örökké égő petróleum- lámpa fényében élt, ahol bohém, aranyifjúságát töltötte, amikor a szomszédságában lakó Apollinaire volt legjobb barátja, meg Picasso. Szürke mu- sichall szalonkabátban, szürke cilinderrel és rossz cipőben járt, közben ösz- szese ismerőseit elragadta lénye varázsával, beszéde csillogásával, humora bölcsességével, és melléfogást nem ismerő művészi ítélkezésével. A rue de Pravignau mindenestül az új művészet hőskorát jelentette. Ö maga — egész életén át — beszédben és írásban vissza-visszaidézte. Jacob St. Benoit-sur-Lizeba költözött, ahol rajzolt, festett és ernyedetlenül írt. A szürke redingotot messzire elhagyta, ekkor már a francia munkások bársonynadrágját és zekéjét viselte, facipőt hordott, és kopaszra nyíratta fejét. Puritánsága nem volt jelmez, hanem legalázatosabb vágya volt. Barátai halála után megállapították, hogy munkáinak úgyszólván háromnegyed része még kiadatlan. Megjelent írásai azonban: regények, versek, prózaversek, elbeszélések, drámai „fantáziák”, levelek, „látomások” épp eléggé igazolják művészi hitelét, s a hatást, amelyet kortársaira gyakorolt. Megje- jent még rajzai egy részének gyűjteménye és zeneszövegeinek egy része Poulenc zenéjére. Művei összességéből hadd említsük még meg La Défense de Tartuffe című kötetét, amely a Cornet után két évvel, 1919-ben jelent meg, s amelynek műfaját ő maga így határozza meg: „önkívületek, lélkiismeretfurdalá- sok, látomások, imák; versek és elmélkedések.” „Tartuffe védelme” alatt pe6