Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - TUDOMÁNYOK - Bakos József: Nyelvi környezetvédelem - közelről

beszélnünk a színpadon, a kabaréban, mint a kocsis (ma már ez is inkább csak szólásszerű jelzés), s biztosan hatása van annak a poénnak, amely a trágárságra építi mondanivalóját. (Vő. Élet és Irodalom, 1985. márc. 22'.). Az egészséges nyelvi humor iránti érzéketlenségünk okát és forrását is abban kell keresnünk, hogy a humor nevében nap mint nap alpáriassággal inzultálnak bennünket, s a durva röhögéssel kísért trágárkodó poénok is ludasok abban, hogy ifjúságunk és felnőtt közönségünk nagy részének nincs füle költőink kifinomultabb humorához, iróniájához, s a nyelvi humorkodásban közvetített ízes nyelvi formák érzékeléséhez.

A színpadok, a pódiumok deszkáin elszaporodtak a kétértelmű szavak, s állítólag a prüdériát is megleckéztető disz- nólkodó nyelvi illetlenkedés szinte tömeges népszokássá, divathóborttá vált. De legalább míves szellemességgel formált összefüggésekben, beszédhelyzetekben kapnának szerepet a mocskos szavak. Éppen fordítva történik: maga az összefüggés drasztikus és szürkén egyoldalú. Erre vonatkozólag igaznak kell ítélnünk Csurka István megállapítását: csak az „altesti és nemzési szavakkal” való dobálózásban nincs semmi szín, semmi változatosság, semmi szellemesség, csak szürkeség és egyhangúság” (Magyar Nemzet, 1983. febr. 2)6.). És sunyi öncélúság! A funkció nélküli szabadszájúság, malacság és trágárkodás mai költőink és prózaíróink gyakorlatában elriasztja az olvasókat azoktól az alkotásoktól is, amelyekben olyan obszcén nyelvi formák is szerephez jutnak, amelyek — éppen, mert nem obszcén az összefüggés, a beszédhelyzet —, nem sértenek sem nyelvi, sem ízlésbeli érzékenységet sem. Weöres Sándor A hétfejű fenevad című művének vaskos szövege például az egészséges humor forrása. Ügy azonban nem fogalmaznék, hogy bár benne az „egészséges trágárság” (Kritika, 1985. 5. sz. 36.) önálló sajátos művészi funkciót teljesít, követendő példát szolgáltat arra, hogy az egészséges közízlés és az obszcenitás közötti ellentét feloldását magának az olvasónak kell elvégeznie, s felmentést adni az „irodalmi durvaságnak”. Ezt a jelzős szerkezetet Esterházy Pétertől idéztük. A megnevezett jelenségről vallott nézeteit annál is inkább számon kell tartanunk, mert röviden és velősen fogalmazta meg a szépirodalmi trágárkodás, obszcenitás leglényegét. Nem az obszcén szavak eredményezik az irodalmi durvaságot: „Valójában obszcén szó nincs is, csak obszcén összefüggés..., s

az agresszivitás, türelmetlenség árnyékában természetes a mocskos szó” (Vigília, 1985. 5. sz. 427.). Juhász Ferenc is felmentést ad egy-egy versében az úgynevezett csúnya szavaknak, ha azokat a verstörvény-akarat kívánja és kéri, s ha az indulatok, a megrendülések erejének érzékelésére is alkalmasak. De hol a határ, mi a mérce? Vajon a modernség, a korszerűség, az avantgárd szándék ad-e kellő megnyugtatást az olvasónak, ha ilyen versrészletek sértik nyelvi és ízlésbeli érzékenységét: „Mint ki fejében hordja végbelét,/ döfödi az ég/ a Föld ölét: össze-szét/ s föl-le/ Nyakig a szarban a tárgyak/ Elfutok, de bevárlak” (Ver/s/ziók a JAK-füzetekben). — „Egyszer/ mint lehúzott vécé,/ zúg majd a Dies irae/ tisztán, mint egy kitörölt segg” (P. Gy.: Mint levetett). A novellákban, a regényekben egyre nagyobb mértékben elszaporodó nyelvi draszti- kumok, trágárságok szinte öncélú halmozása is megzavarja az olvasókat, s az anyanyelvi műveltség finomítására törekedő nyelvművelőket, pedagógusokat. Bólya Péter C-dúr fisz-moll című regényrészletének (Űj írás, 1983. 3. sz.) és Sü'kösd Mihály Kemény Zsigmond levelet ír a császár és királynak című írásának (Kortárs, 1983. 3. sz.) művészien formált nyelvi szövetében légüres térben hányódnak a nyelvi drasztikumok. Az ízléstelenség határát is súroló obszcenitás merev falat emel a művészi hatás és a műélvezet közé: a nyelvileg igényes olvasó tehetetlennek érzi magát: retteg attól a gondolattól, hogy egyesek ezeket a műveket úgy fogják értékelni, mint az ízes magyar nyelv korszerű példáit szolgáltató alkotásokat. Bizonyos jelenségek már ma is riasztóak. Ifjúságunk keresi azokat a könyveket, amelyeket „elkapkodnak az olvasók a trágárságok miatt” (Vö. Földeák János: 22 évi költői szótlanság után).

Sok a panasz a mai színpadi alkotásokra is. Hogy miért, arra Hárs Ernő e versrészlete adja meg a választ: „Keress egy közhelyet, üss bele pár szereplőt,/ zsírozd be nemiséggel, sodord egész laposra,/ ha kisült, ízesítsd kaszárnyái szavakkal,/ s már is tálalható a modern színdarab” (Hárs: Faragatlan epigrammák). Sajnos, valóban súlyos nevelési probléma színdarabjainkban, filmjeinkben túlburjánzó „csúnya” szavak elleni társadalmi méretű küzdelmünk. Az erővonalak még bizonytalanok. Ezt tanúsítja például Nemere István Mit ér a szó, ha csúnya című írásához (Élet és Irodalom, 1982'. ápr. 16.) hozzászólók olykor nagyon is bizonytalan állásfoglalása. Egyénileg és társadalmilag egyaránt fel77