Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Egy hivatás rangja és megbecsülése
napok ... S ha későn ér haza, akkor is ugyanúgy kell készülni másnapra. Mert ugye ez természetes! Pedig még igen sok mindenről nem is írtam. Mikor adminisztrál, olvas, tájékozódik? Hogyan hidalja át a rossz tankönyvet, töprengve a legmegfelelőbb módszeren. Tömegével javítja a dolgozatokat, mert a negyvenfős osztályok és negyvenöt perces órák szorításában lehetetlen mindenkor feleltetni. Írják tehát ezek tömegét. S hol van még a társadalmi munkák színes kavalkádja, hisz az értelmiség nagy táborában e területen a pedagógus vezet. Néha úgy is, hogy egyre többet raknak rá, hisz ki járjon ebben élen, ha nem a tanárember. Ügy érzem tehát, kimondhatom: kötelességei végeláthatatlanok, s ezért állandóan súlyozni kényszerül, a fontos, fontosabb és kötelező feladatai között. Azt hiszem, „tüzet olt” szakadatlanul. Magánélete, szórakozása, kulturálódása egyre sorvad, s már-már fuldoklik barátai hiányától. S ezek után nyilvánvaló, ahol az egyszerű kötelességteljesítés, a tisztességgel végzett mindennapi munka — nem túlzók — hősi erőfeszítést, aszkétikus lemondást, reggeltől estig magas hőfokon lobogó lelkesedést követel, ott azonnal megteremhet a selejt, a kontraszelekció is, ugyanis az egészséges emberi szervezet nem hajlamos a mártírumra, így automatikusan hárít ott, ahol lehet. És ez nem jó. Mert ha ez a lazítás például az órák színvonalában, a diákokkal való foglalkozásban mutatkozik meg, akkor a kár korrigálhatatlan lehet. S talán e sorba az is belekívánkozna, hogy a pedagógusok nagy része édesanya, feleség, és ez már nem is tudom hányadik „műszakot” igényli tőle. A pálya elnőiesedett! Vannak, akik a női munkaerő lebecsülését látják ennek a kérdésnek a felvetésében, s arra hivatkoznak: ez természetes, magától értetődő folyamat, miért beszélünk erről annyit. De senki sem veti fel: miért nem nőiesednek ennyire más értelmiségi foglalkozások, a vezető állások, és ez miért nem természetes? Sajnos, a valóság az, hogy az egyre növekvő fe- minizáció — főleg a felsőbb tagozatokban — a kontraszelekció egyik sajátos megjelenési formája. S önmagunk becsapása lenne ezt nem tudomásul venni. Hisz magáért is beszél az a számsor, hogy 1960-ban még csak 63, 1970-ben már 73 és 1985-ben közel 80 százalék volt a pedagógusok között a nők aránya. Minden bizonnyal itt sem figyeltünk fel idejében a színképváltozásra, vagy nem tudtunk mit tenni. Hagytuk, hogy az egyetemek, főiskolák tanárjelölt hallgatói közül, és így az iskolai tantestületekből is, lassan eltünedezzenek a férfiak. S hiszem, hogy mindenki tudja, nem a sok tízezer kiváló és színvonalasan dolgozó tanító- és tanárnő ellen szólok, hisz ők ezt minden bizonnyal ugyanígy érzik, mint én, és gyakran idegőrlő munkájukért tényleg csak elismerést érdemelnek. De sajnálom az anyagi és egyéb okok sokasága miatt még ma is eltávozó férfi tanerőket, akik az elevenebb és szilajabb fiúmentalitást eredményesebben szelídíthették volna, és még nagyobb erélyt, energiát kölcsönözhettek volna a testületeknek. S a túlterhelés — amellyel gondolataimat indítottam — nagyrészt az anyagi kérdések függvénye is, hiszen olykor megélhetési okokból is túlórázni kényszerül a pedagógus. Másodállásokat vállalnak, amelyek gyakran olyanok, amik a tanári pálya tekintélyét csökkentik, és sokszor rontják a nevelőihitelt is. Szebben kifejezve: nincsenek kapcsolatban az oktatás-nevelési folyamattal. A tanári hivatás társadalmi megbecsüléséről is a kelleténél talán már több szó esett. De nem lehet nem beszélni arról, ami oly nehezen változik meg. 41
