Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Egy hivatás rangja és megbecsülése

Érzésem szerint az anyagi problémákkal szinte egyenértékű társadalmi-erkölcsi megbecsülésük még most sem az igazi. Tanárképzési gyakorlatomból mondhatom, hogy ez már a pályaválasztásnál is erőteljesen megnyilvánul. Főleg az egyetemi életben érződik olykor, hogy a tanárszakos a ranglista végére kerül. A nem tanárnak készülő TTK-s már többnek számít vele szemben. A középiskolás „elit” diákréteq természetesen nem megy pedagógusnak. A több évtizede dolgozó és sokat tapasztalt nevelők is ritkán adják gyermekeiket tanárnak. A Szociológiai Intézetnek néhány évvel ezelőtt érdekes vizsgálata meggyőzően mutatja, hogy a társadalomban valóban ez a közhangulat él. Ugyanis arra a kérdésre, hogy egy 21 fokozatból álló foglalkozási ranglétrán milyen hely illeti meg a pedagógust, a helyzetet sajnos igen jól alátámasztó adatok jöttek ki: a középiskolai tanár a 10., az általános iskolai a 11., a tanító 12—16., és a tanítónő a 18. helyre került a skála alsó lépcsőin.

De mi lehet mindennek az oka, merülhet fel jogosan a kérdés? Azt hiszem sok összetevője és évtizedes, avagy évszázados gyökerei vannak. Szerepet játszhat ebben a „tradíció” is. A magyar múltban a tanár, de főleg a tanító sohasem volt a magas megbecsülés szintjén. Oka lehet ennek a gyenge anyagi helyzet is, mert a jövedelem nagysága még ma is fontos emberi „értékmérő” társadalmunkban. Szerepet játszhatnak a kontraszelekcióból adódó következmények is, mert pontosan ezen megbecsülések hiánya miatt az elmúlt évtizedekben „felhígult” a pedagógustársadalom. Több gyenge tanerő is került az iskolákba, ami a pedagógusok hitelét még tovább csökkentette. És azt hiszem, mindezekhez az is hozzájárul, hogy a társadalom arra a pályára — ami az anyagi és egyéb presztízsek tekintetében alacsony szintre került —, már eleve nem néz fel igazán.

Nem szeretném, ha bárki is e sorokból panaszkodó, elvtelen egyoldalúságot olvasna ki. Ami már csak azért sem lehet így, mert mi, pedagógusok tudjuk a legjobban, hogy művelődésügyünk óriási eredményeket ért el a felszabadulás óta az oktatás mennyiségi fejlesztése terén, és ez ennek a kultúrpolitikának soha nem feledhető történelmi érdeme. De azt az akkor tényleg szükséges és oly gyakran „azonnal kell” feliratú hatalmas teljesítményeket, sajnos nem követte mindig hasonló intenzitású és átgondolt minőségi fejlesztés sem az iskola szerkezetében és feltételeiben, sem a tananyagban, sem a pedagógusok kellő értékelésében. S ez a tény napjainkban mindinkább felszínre kerül, és az előbb vázolt feszültségek sorát hozza létre.

S ebben a sorban évek óta vannak olyan nyugtalanító jelek is, hogy például a pedagóguspályára való jelentkezés arányai és minőségi mutatói kedvezőtlen irányba tolódtak el, hogy a felsőfokú továbbtanulás iránt társadalmi rétegenként olyan eltérőek az igények, hogy elsősorban a fizikai dolgozó családokban — az értelmiségi pályák többségének nem kielégítő társadalmi és anyagi megbecsülése következtében — egyre alacsonyabbá válik a tudás, a műveltség presztízse, és így a pályák vonzereje is. S ha belegondolunk, ezek már távolról sem pusztán statisztikai kérdések, hanem korábban kialakított, céltudatos, igen jó elveink fokozódó csorbái.

Mindent egybevetve, a magyar oktatásügy színvonala csak megfelelő képzettségű, hozzáértő pedagógusokkal emelhető. S ez persze nemcsak létszám-, hanem elsősorban tartalmi kérdés, ha úgy tetszik, a kor „parancsa” is. Mert ha most azonnal tehetnénk olyan további intézkedéseket, amelyek sorát igen dicséretesen az elmúlt évben elkezdtük, az érezhető eredményre már akkor is néhány évig várnunk kellene, hiszen jelenlegi pedagógusszükségletünknek, úgy tudom, mintegy 90—95 százalékát tudjuk ma kielégíteni. Nem is

42