Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Gábor László: Beszélgetés Szabolcsi Miklóssal az OPI főigazgatójával

Minh Tanárképző Főiskola egyik fontos központja. Igen lényeges számunkra a KGST-országok ilyen jellegű szakmai együttműködése is, s az UNESCO égisze alatt a világ számos népével van hasonló kapcsolatunk.

— Mindez, amiről most számot adott, nagy munkatársi gárdát feltételez. Ésszerű volt-e ezeket a feladatokat egy intézményre bízni, nem okoz-e gondot e témakörök összefogása és a tevékenység irányítása?

— Az OPI keretein belül 450-en tevékenykednek, a létszám valamivel több mint fele, 270 kolléga végez érdemi munkát. Amikor 1981-ben megszületett az intézmény, nyilvánvalóan egy nagyarányú centralizálási folyamat eredményeként lett olyan, amilyen. Vezetni csak úgy lehet, ha autonóm egységek tartoznak egymáshoz, amelyeknek élén igazgatók állnak. Három alközpont alakult ki, nevezetesen: az általános képzési igazgatóság, a szakképzési igazgatóság és a kutató központok.

— Sorra szerveződnek a megyei pedagógiai intézetek, Heves megyében is létrejött egy ilyen. Ezek hogyan kapcsolódnak az OPI-hoz?

— A megyei tanácsok művelődési osztályaihoz tartoznak, nem alárendeltjei az Országos Pedagógiai Intézetnek, de velünk szerves munkakapcsolatban állnak. Távlatilag arra kell alkalmassá válniuk, hogy segítsék az alkotó légkör kibontakozását, támogassák a pedagógiai tevékenységet. Nagy szükség van például arra. hogy adatbankot hozzanak létre, közvetítsék a hazai és külföldi eredményeket. Nagy reményt fűzünk hozzájuk, vezetőikkel mindennapos érintkezést szeretnénk megvalósítani.

— Szólt az imént az alkotó légkörről, arról, hogy támogatni kell az oktatás mindennapjait. Mégis, miben határozná meg a követendő utat, hogyan látja a jövő iskoláját?

— A fejlesztési irányelvek és az oktatási törvény lassú haladást irányoznak elő. Alapvető változásnak látom az eddigiekhez képest, hogy eddig minden tantervet, tankönyvet „felülről” vezettek be. Ügy is nevezhetném ezt, hogy „frontális technika”. Sok ellentmondása volt ennek, nem mindig értük el vele a kellő hatást, s bizony olykor egymást követték az ellentmondó elképzelések.

— Arra jöttünk rá, hogy csak fokozatosan, hosszas kísérletek alapján tekinthetünk érvényesnek egy-egy elgondolást, s nem „frontálisan” visszük át a a gyakorlatba. Inkább úgy nevezném az új eljárást, hogy „modulos technika”. Az is fontos, hogy ne máshol, hanem a helyszínen is megszülessenek, kidolgozásra kerüljenek tervek és módszerek, s „alulról” és „felülről” formálódjon ki a jövő modellje.

— Ehhez természetesen új típusú iskolavezetésre és pedagógusra van szükség. Eddig elsősorban jó végrehajtókat láttunk az igazgatókban, akik eredményesen véghez viszik a központban elhatározótokat. Ugyanígy a tantestületek tagjait is fegyelmezettnek, egyben középszerűnek „álmodtuk meg”. Arra kellett rájönnünk, hogy ez nincs így jól, céljainkat csak önálló innovatív, alkotó személyiségekkel valósíthatjuk meg. Nem szabad misztikus dolgot látni az alkotásban: a szó jelentésében az is benne van, ha valaki új magatartással, módszerrel képes a tananyag új megfogalmazásária, megfogására. Szabálytalan, kísérletező, vállalkozni merő emberekre van szükségünk. Számukra kell szabad utat engedni, nem lesüllyesztve őket az átlag szintjére, ideális munkakörülményeket szükséges biztosítani számukra, megvédve őket a túlterheléstől. Nem utolsósorban gondoskodni kell anyagi és erkölcsi megbecsülésükről is. Meg kell mondjam őszintén, hogy nem állunk elég jól ezen a téren. Még ma is az utasításokat pontosan végrehajtó, nagyobb „zűrt” nem okozó pedagógustípusnak kedvez a közhangulat.

3

33