Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Kényszerpálya
— Tudom, érzem, hogy a tanítás az én igazi hivatásom. Néha a nagy dolgok mennyire egyszerűek és a kicsik milyen bonyolultak! Három hete, — félek kimondani — „tanít” ez a gyerek, és máris esküszik a a jövőjére, amelynek nemhogy a végét nem látja, de jószerivel még az elején sem tart. Mónikát szalajtja az anyja valamiért a szomszédba, mi a sógorral kiülünk a lugas alá. Nehéz, mézédes szőlőfürtök lógnak a fejünk fölött, terhük alatt sóhajtoznak a gyümölccsel sűrűn megpakolt vesszők. — Mit mond a lány? — Próféta marad a falujában! — Az anyja végig bőgött miatta már két éjszakát. — Mindenki azzal boldog, amit szíve szerint végez ... Néha egy elhangzott mondat pásztor módjára tereli a gondolatokat, formálja a véleményeket, közelébb hozza egymáshoz az embereket. Előfordul, hogy a gyermeküknek jót akaró szülők is csak arra várnak, hogy végre megbékéltesse, megnyugtassa őket valaki. A langyos őszi napsütésben a lugas alatt már Mónika elhivatottságában reménykedve mosolygunk valamennyien. Ki gondolná, hogy néha a kényszerpálya is elvezethet a boldogsághoz? 26
