Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Kényszerpálya
— Bajosan. ■— Nem bízol? — Nem is jelentkezem ... Egyik ámulatból a másikba esik az ember, nem hagy békét a mocorgó kíváncsiság, a szellemi bakugrás, amellyel szinte meghökkent ez a gyereklány. — Aztán miért nem? — Megszerettem a kényszerpályát! Jön a húgomasszony, meg a sógor, mondom nekik, hogy milyen bolondokat beszél a lányuk, de ők csak a vállukat vonogatják: — önfejű! Nem hallgat senkire. Máig is csodálom a merész, bátor embereket, akik — markukba köpnek, mint a paraszt ásáskor — és mennek a maguk útján, miközben szentül meg vannak győződve, hogy az idő és a szerencse nekik dolgozik. — Hiába! A szülőföld a legjobb megtartó és pihenőhely a világban. Mónika nemet int szép, kócos fejével, aztán mint a pajkos gyerek szemesarkából kacsint, hogy lépjek le, beszélni óhajt velem. Hervadozó rózsák között sétálgatunk a kertben, hanem a dáliák szerencsésen túlélték a szárazságot. — Más egy életen át készült a hivatására, te meg csak úgy, véletlenül beleszeretsz? — Megszeretni egy pillanat műve! — csicsereg az én madaram, majd hirtelen a nyakamba ugrik: — Én olyan boldog vagyok! Az életét összegező ember fülének jólesik hallgatni az effélét egy fiatal szájból, még akkor is, ha tudja, hogy a boldogság olyan, mint a felhők közül előbukkanó szivárvány. Boldog embert látni nekem olyan gyönyörűség, amelyhez hasonlót hirtelen szóvátenni se tudok, de azt igen, hogy a boldogság ragadós, és aki boldog emberrel találkozik, az ritkán marad szomorú. — Mit mond az igazgató? — Azt, hogy pedagógus vénám van! Hajam szála az égnek áll, ha előttem vénát, meg vért emlegetnek, még maga a példázat is előidézi rajtam a libabőrt. — Ezt honnan tudja? — Figyelnek rám a gyerekek! No, ez nagy dolog! — tűnődöm magamban —, és tenyeremmel simogatom a babos szirmú dáliákat. Kenyerem javát már megettem, sok szem nézett rám az életem során, így is, meg úgy is, de a betűvetésre oktató elsős tanító nénim tekintetét a mai napig magamon hordom. Simogatni és verni tudott a nézésével! Egyetlen szót nem kellett mondania, mégis tudtuk, hogy mit kell tennünk. Első tekintetével ránk terítette szívehálóját, és ettől a perctől kezdve az övéi voltunk. Olyan szomorúan tudott nézni, ha rosszalkodtunk és olyan boldogan, ha jól viselkedtünk, hogy tekintete beragyogta a körülötte lévő világot. — És a szakma? — Azt meg lehet tanulni! A hivatásra születni kell! Nem lehet kitérni az okos szó elől, még akkor sem, ha igazságát mástól hallotta ez a lány, ami pedig a legfontosabb, hogy ő beleszeretett abba, amit csinál, bízik magában és azzal lesz boldog, ami a munkája. Gondolom, megforgatom egy kicsit okos csitri eszét: — És ha felvettek volna az egyetemre? — Sohasem lett volna belőlem jó közgazdász! — Honnan tudod? Ránt egyet a vállán: 25
