Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Szalay István: Kényszerpálya
Szalay István Kényszerpálya Régen az urak is szalmazsákon háltak! Zibólen tanár úréknak villájuk volt falun, és itt töltötték családostól a nyarat. Mindebben nem lenne semmi említésre méltó, ha egyszer fel nem bukkantak volna az udvarunkon, hónuk alatt az üres szalmazsákokkal. — Van-e eladó szalma? Apám tüsténtkedett: — Méghogy szalma! Mindjárt megtörni a zsákokat a gyerek. Ki gondolta volna, hogy ez a véletlen szalmazsáktömés tízéves életemnek gyökeres fordulatot ad? Nem voltam járatlan e munkában! Tudtam, hogy az üres zsákot először kifordítjuk, a kupacba húzott friss szalmára borítjuk, majd a zsák visszafordításával belegyömöszöljük a szalmát úgy, hogy sarkai is peckesen álljanak ... — Készen vagyok! Apám biccentett, de Zibolen tanár úr megkérdezte: — Ezt hogyan csináltad? Motyogtam valamit, de anyám fejemre borította a kötényét. — Ügyesen! A tanár úr apámhoz fordult: — Jöjjön Pestre a gyerek! Végezze el legalább a négy osztályt... Négy év múlva újra megtömtem Zibólen úrék szalmazsákjait illatos, friss búzaszalmával, akkor hallottam meg az igazságot: — Nem bírom tovább tanár úr! Hirtelen nagyanyám szava jutott eszembe, aki úgy tartotta, hogy minden madár úgy énekel, ahogyan a csőre áll. Mit törődtem én a madarakkal! Négy gimnáziummal a hátam mögött nyáron őriztem a teheneket, szántottam a tarlót. Augusztus végén apám evés közben rám kacsintott: — Beírattalak a tanítóképzőbe! Torkomon akadt a krumpli. — Miért oda? — Az a legolcsóbb! Ez volt az én pályaválasztásom. A véletlen műve, hogy sikerült... Az effajta régi történeteknek csak akkor van hitelük, ha hasonlóakra a jelenben is rábukkanhat az ember. A percekre szabdalt, nehéz élet éppen úgy érdektelen a fiatalok számára, mint az emberöltő, legföljebb szórakoztató, de nem tanulságos. Anyám rántottát süt a konyhában, a nagylány unokája az én mesémre figyel: — Akkor úgy járt bátyám a régi mesterségével, mint én! — Te hogy jártál? — Tanítok! Képesítés nélkül, pedig közgazdásznak készültem. Nagyot nézek, hogy Mónika az én omladozó évtizedeimre figyel, és kutatja bennük a hasonlóságot. Olyasforma eszerint az ő élete is, mint a sarkából kifordult ajtó, nem akar rákapni a rendes járásra. Érettségizett, jelentkezett az egyetemre, elutasították, aztán teljesen váratlanul kiköt a katedrán. — Felvesznek jövőre! 24
