Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Egy pszichografológus titkai
lenségével, kedvességével eléri, hogy rögvest otthon érezzük magunkat. Szerencsém van, mert — mint mondja — ritkán fogad újságírókat, rádiósokat, hiszen irtózik a nyilvánosságtól, a rivaldafénytől. A múltról, a kezdetekről faggatom. 6. Honnan is induljunk? Talán onnan, hogy Szekszárdon születtem. Már ötesztendős koromban — bár édesapám soha nem szerette, ha ezt a szót használták — afféle csodagyereknek számítottam. Szóval, akkor már jól zongoráztam, nagyon tehetségesnek találtak. Ennek az lett a következménye, hogy tizenkét éves koromban felhoztak Budapestre, és felvételiztem a Zeneakadémiára. Százötven gyerek közül mindössze tizenötnek sikerült bejutnia az intézetbe, s ezek között voltam én is. Ezekután négy évig komoly munka következett, remek professzorok segítették a fejlődésemet. Igaz, magam is rengeteget gyakoroltam, hiszen napi hat-hét órát ültem a zongora mellett. Ekkor jött azután a meglepetés. Az történt ugyanis, hogy egyszercsak édesapám elé álltam, s bejelentettem, hogy nem csinálom tovább, mert hiszen művész — úgy éreztem — nem leszek, tanár pedig nem akarok lenni. Nos, ő eléggé kétségbeesett, s úgy vélte, ha már egyszer felvettek, az olyan kincs, amit nem szabad elherdálni. Véget vetettem hát a zenei pályafutásnak, s belevágtam egy új dologba, azaz eljegyeztem), magam a grafológiával. 7. Persze ez a jegy esség már korántsem volt újkeletű, hiszen amióta csak megismerte az ábécét, amióta megtanulta a betűvetést, az olvasást, azóta mindig érdekelte, lekötötte az írás. Jóllehet, az még csak ösztönös volt, s később bontakozott ki igazán. De hogy egyáltalán kibontakozott, abban elévülhetetlen érdemei vannak Románná Goldziher Klárának, a neves grafológusnak. — Tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Édesapámmal jó barátságban voltak, s tizennégy éves koromtól kezdve ő vezetett be engem az írás elemzésének rejtelmeibe. Egyébként másokat is oktatott, mégpedig az 1930-ban megalakult Magyar Irástanulmányi Társaság keretein belül. Ez a szervezet a Tudományos Akadémia égisze alatt működött, s olyan kiváló tagjai voltak, mint Németh Péter, Balázs Dezső, Hajnal Richárd vagy éppen az alelnöki tisztet ellátó Goldziher Klára. Nos, hát az ott folyó tevékenység is szép bizonyítéka annak, hogy a grafológia igenis tudomány. Ezt aligha lehet vitatni. Legfeljebb azt lehet állítani, hogy a pszichológiának segédeszköze. Akkor viszont le kell szögezni, hogy fontos, erős, nélkülözhetetlen segédeszköze. De térjünk vissza a tanuláshoz... Elvégeztem a Társaság több éves tanfolyamát, levizsgáztam, s ezzel én is taggá lettem. Még a háború után is folytattuk a tevékenységünket, de a Rákosi-éra alatt — pszichológia visszaszorításával egy időben — minket is felszámoltak. Az már csak egy szomorú adalék, ha úgy tetszik, jel, hogy a pszichológia azóta ismét létjogosultságot kapott, míg a grafológiának szinte bújkálni kell. 6. Aztán egy újabb fordulat következett az életében. Egy szép napon Passuth László — akivel jó barátságban volt — így szólt hozzá: Klára, kérem! Gondolkodtam magán. Maga olyan sokat tud, többre érdemes. Szerintem a Tudományos Akadémián a helye. Sőt, azt is megmondom, hogy az lenne az igazi, ha kiváló történelmi személyiségek sorsának fehér foltjait igyekezne felderíteni. Majd én beviszem magát a Történettudományi Intézetbe. S Passuth betartotta az ígéretét... 78
