Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Egy pszichografológus titkai
— Valóban nem sok idő telt el, s már ott ültem az intézet egyik termében. Többen vártak rám, köztük Benda Kálmán és Makkal László is. Elém tettek egy írást és vártak. Szerencsés alkat vagyok, mert amikor dolgozni kezdek, akkor megszűnik körülöttem a külvilág, s csak az írás marad. Persze a koncentráció, az a végtelen nyugalom és harmónia, ami eltölt olyankor, elengedhetetlenül szükséges az eredményességhez. Figyeltem az írást, amely megdöbbentő volt. Egy ellentétes karakterű, viselkedésű, gondolkodású ember rajzolódott ki, aki ugyanakkor nagyon kulturált, hallatlan műveltséggel rendelkezik. Emellé társul még a szeszélyessége, a kirobbanó indulatossága. Mondtam a történészeknek, hogy mire jutottam, de ők csak hallgattak. Még egyszer ránéztem az írásra, s akkor csaptam a homlokomra: persze, hiszen ez az ember púpos volt, s minden bizonnyal hiú is, ezek magyarázzák azokat a tulajdonságokat. Benda rámnézett, s így szólt: Ez a férfi Martinovics Ignác. Évek óta foglalkozom vele, de fogalmam se volt, hogy púpos lenne. Ezután gyorsan átment az Országos Levéltárba, ahol utánanézett a dolognak. Kiderült, hogy már 1913-ban Bartucz Lajos antropológus — az előkerült tetemek azonosításakor — bebizonyította, hogy Martinovicsnál a mészlerakódás egyre növekvő gerincferdülést okozott. Jómagam is meglepődtem, hogy mennyire igazolódott az állításom. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor hitet tettem a történeti grafológia mellett. Szomorú tényként kell regisztrálni viszont, hogy hazánkban ezzel csupán én foglalkozom, követőim egyelőre nincsenek. 9. Nagyon sokat dolgozik. Történészek és irodalomkutatók keresik fel, s kérik a segítségét. Olyanok, akik már megismerték a munkásságát, s feltétlenül megbíznak benne, támaszkodnak rá. Persze jócskán akad a másik végletre is példa. Hiszen nem egy esetben érték durva támadások, igaztalan vádak. Válaszolnia nemigen kellett, mert a tények mellette szóltak. 10. — Nézze, csodák, jövőbe látók s effélék tényleg nincsenek. De vitázni valamiről csakis akkor és úgy érdemes, ha felkészültünk, ha vannak megalapozott ismereteink. Álljon itt alapelvül, vagy akár vezetőfonalként könyvem mottója: „Hinni valamit tudás nélkül: babona; de nem hinni valamit tudás nélkül: szintén babona”. 11. Eszembe ötlik a pszichografológia humanitárius szerepe. Miért lenne lehetetlen, hogy a gyógyítás szolgálatába állíthassuk? Hiszen nyilvánvaló, hogy a fájdalmakkal küszködő, megrendült egészségi állapotú, beteg emberek írása is magán visel bizonyos sajátos jellegzetességeket. Ezeket kell meglátni és megláttatni, észrevenni és elemezni. Bizonyára nem lesz hiábavaló a fáradozás .. . 12. — Magam is úgy vélem. E téren sem szabad lebecsülni a grafológia jelentőségét, mert az súlyos hiba lenne. Már nagyon-nagyon régen foglalkozom a betegségek és az írások közötti összefüggések vizsgálatával. Évtizedekkel ezelőtt azt csináltam, hogy az orvosoktól elkértem a beteg emberek írását, s ezeket tanulmányoztam. Nem volt felesleges a klinikáról klinikára, kórházról kórházra való járkálás, mert sok érdekes jelenségre jöttem rá. Ezeket a doktorok szinte kivétel nélkül kontrollálták is. Remélve, hogy egyszer még hasznosítani lehet ezeket a tapasztalatokat. 13. Nem gondolom, hogy a grafológiáról alkotott vélemények egyik napról a másikra gyökeresen megváltoznak majd. Hosszú, fáradságos utat kell megtenni addig, amíg elnyeri méltó helyét a tudományok hatalmas rendszerében. Addig viszont legfeljebb annyi biztatót mondhatunk, hogy híveinek száma óráról órára rohamosan gyarapodik. És ez is valami... Sárhegyi István 9.
