Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - A HEVESI SZEMLE VENDÉGE - Sárhegyi István: Műhelybeszélgetés Szakonyi Károllyal
jelentős részét felemésztette az utazgatás. Ráadásul ekkor jött az ottani vezetőségváltás. Én is távoztam. — Most azonban újra színháznál van — Győrben — és újra Illés Istvánnal. Itt mi a munkája? — Irodalmi tanácsadóként dolgozom. Főleg a darabváliasztás tartozik hozzám, bár legutóbb — Jókai Anna: A feladat című művének bemutatásánál — más szerepem is volt. Történt ugyanis, hogy annak idején a szerző egy dramati- zálást készített azonos című regényéből. Ennek a Nemzeti Színházban lett volna a bemutatója. Csakhogy itt is közbeszóltak az események, mert egy új vezetés vette át a stafétabotot. Nagyon úgy nézett ki, hogy az egész darabot egy kicsit „taccsra tették” ... Ennek jele volt például, hogy már a próbák sem megfelelően folytak. Anna úgy látta, hogy nincs biztosíték arra, hogy az előadás nívója megüsse a kívánt mértéket, így —^ s ez elég szokatlan idehaza — visszavette a müvet. Ez aztán jó sokáig elhevert. Csak most találtam rá — pár hónappal ezelőtt — egy nehezen olvasható példányára a belföldi színházi ügynökségnél. Felhívtam Annát, hogy nekem tetszik a darab, s szívesen elvinném Győrbe. Először szabadkozott, de később kötélnek állt. Nos, végre kellett hajtani egynémely dramaturgiai változtatást is, s ez volt az én feladatom. — Már kétszer is említette, hogy mekkora lavinát indít el az, amikor egy-egy teátrum élére új emberek kerülnek. Ez a jelenség egyébiránt nap mint nap tapasztalható. Éppen ezért, eszembe jut az a tv-riport, amikor két neves művészünk azt nyilatkozta, hogy igencsak hiányoznak színházaink éléről az olyan személyek, akik hasonlatosak a régi, nagyhatalmú direktorokhoz. — Ügy vélem, az nem vitatható, hogy a fegyelem akkor kifogástalanabb volt. De azt se felejtsük el, hogy ott az igazgató szinte tulajdonosként lépett fel, és sokak egzisztenciája függött tőle. Ma úgy fest — persze ez más munkahelyekre is érvényes —, hogy senki sem félti igazán a helyét, az előmenetelét. Ez lesz az új vezető, vagy az lesz a direktor, mindegy ... A színészben sincs meg az a fajta lelki, testi, anyagi és művészi kötődés, amit bármikor ne tenne, ne tehetne kockára. Évtizedekkel ezelőtt életbevágó volt, hogy valaki Beöthy Lászlóhoz, Jób Dánielhez vagy Bárdos Artúrhoz tartozik-e. A nagy összeve- szések, sértődések majd kibékülések mind-mind a nagy tétet bizonyítják. De van-e ma ilyen? A színész azt mondja — s ő egyébként is „vándormadár” —, hogy Győr nem jobb, mint Eger, Eger nem jobb, mint Miskolc, Miskolc nem jobb, mint Szolnok, s folytathatnánk a sort. Van persze egy-két kivételezett pont, egy-két jól működő műhely, s ezek divatossá is válnak, de nem ez a jellemző. Most is van ugyanakkor színész, aki szereti az igazgatóját, bár ez utóbbiaknak sincs olyan kiváló helyzete, mint elődjeiknek volt. — S milyen a kapcsolat íróink és a színházak között? — Azt hiszem, hogy óriási gondokkal, feszültségekkel telített. Nagyon sok — szinte minden — a szerencsén múlik, ez pedig nem jó. Hiszen ha ír valaki egy művet, az még közel sem biztos, hogy megvalósítható lesz akár az igazgató, akár a művészek, akár a rendező szempontjából. Ez természetszerűleg nem Shakespeare-re vagy más klasszikus szerzőkre, illetőleg darabokra vonatkozik, hanem azokra, akik most akarnak betörni ebbe a világba. Az egyik legnagyobb akadály az, hogy a műsorpolitika — az összes jóindulat ellenére — túlontúl statikus. A másik inkább üzleti jellegű. Vegyünk egy esetet, s mindjárt érthetőbbé válik a dolog. Nekünk már áprilisban—májusban el kell készíteni a jövő évi műsortervet. Mondjuk, hogy ebbe belefér két magyar darab is, s ez igazán kis szám, sőt — sajnos — jellemző is. Ez a két mű — éppen a ritkasága miatt — rögtön exponálódik, rendkívülivé válik, azaz a figyelem 74
